Napról napra

A súgó nem súg, nincs is jelen, kétségessé válik a folytatás. A színészek igyekeznek menteni a menthetőt: van, aki kiszökne a színről, van, aki követhetetlen monológokba kezd, van, aki filozofálni próbál. Ez a hiányállapot több szinten is értelmezhető. Kiolvasható belőle egyfajta generációs elveszettség, perspektívahiány…

Az elmúlt napok-hetek gesztusai, kijelentései és vitái után szükségesnek látjuk reflektálni a közhangulatra, amelyben a magyar színházi szakírás fennmaradni igyekszik. A Nánay István írását illusztráló szófelhők összes szava, megfogalmazása privát levelekből, kritikusoknak küldött alkotói visszajelzésekből származik. A valósággal való minden hasonlóság sajnos nem a véletlen műve. (A szerk.)

Művészeti iskolák vizsgaelőadásait megtekinteni többek között azért nagy élmény, mert a néző olyan friss energiákkal és lelkesedéssel találkozhat, ami nagyon hamar ki tud veszni a szereplőkből, amint kikerülnek az alma mater védőburkából az előadó-művészeti szcéna farkastörvények alapján működő porondjára.

Ez a fajta bűntudat fogságban tart, konzerválja a zsarnokságot akkor is, ha kontúrjai bizonytalanok; alapja, folytonos megújítója a rendszernek. Kétségtelen: az Örkény előadásában ezen a ponton valóban érezni a reminiszcenciát korunkkal.

… huncut egy rendező Bocsárdi László. Mert ellát minket bőven apró viccekkel, vizuális és akusztikus gesztusokkal és jelzésekkel, de (…) egy egészen más kódrendszer is kínálkozik az olvasathoz.

„Nincs rágódás, hogy biztos jó lesz ez így, csak a „csinálás ereje”. A felnőttek szívesen nézik ezt az erőt, ami a gyerekekben lakozik” – mondja Vadas Zsófia Tamara táncos, koreográfus, a podcast egyik vendége. Vele és Kucserka Fanni pszichológussal beszélgetünk Milo Rau Five Easy Pieces című előadásából inspirálódva. A moderátor Gócza Anita. Hallgassátok meg itt, […]