Napról napra

A Hangosító 15. adása Kónya Klára Ráolvasás című darabja kapcsán az iskolai abúzusról szól elsősorban a szemtanúk, a közeg nézőpontjából. „Teljesen érthető, hogy miért egyszerűbb nem „beleállni” ezekbe az iskolai abúzus-ügyekbe, de mégsem lehet nem beleállni, mert különben azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy nincs igazság” – mondja Nagy Zoltán, a Szép csendben című film […]

Finom porként szállingózik a mese távoli ország düledező diktatúrájáról, hull alá a belvárosi pincében tartott régi bútorokra. Minden érthető és minden világos, éppen olyan, amilyennek várjuk. Ha néhány évig nem megyünk le a pincébe, az ott felejtett vaselemek, régi ajtók, szőnyegek nem változnak, jól karbantartják magukat. Ott voltak hajdanában is, hullott rájuk a por az […]

…ezután mélyül el igazán a történet: egyre több nézőpontból lehet megvizsgálni a diákok és a tanárok helyzetét, és így egyre közelebb lehet kerülni az igazsághoz/igazságossághoz.

…a végeredmény nagyon a hangsúlyokon múlik. Béres László tapasztalattal kerüli ki a történetmesélés rejtett taposóaknáit. Az előadás szentimentalizmusát nem engedi át az érzelgősségbe. A keserédes dalokat rezervált játékmóddal engedi eljátszani.

…úgy vitték színre az alapanyagot, hogy formailag merész beavatkozásokkal kezdtek, de végül felülkerekedett rajtuk az anyag, és erősebb maradt a tiszteletteljes ragaszkodásuk az eredeti műhöz, mint a szemtelenségük, amivel belefogtak.

S honnan máshonnan jöhetett az, mint Frédi lelkének melegségéből?! Nem lehet ilyesmit szakszerűen leírni… Amilyen nehéz a kritika, olyan könnyű és természetes volt interjúzni vele. Örült a felkérésnek, de nem csinált ügyet belőle.

Az igazgató ugyanis estére gyakran teljesen „elázott”, így szerepeit Gyöngyinek kellett átvennie. A mulatozás mellett Kőmivesnek volt még egy káros szenvedélye: a vadászat. Kedves vadászebeivel többet törődött, mint a társulattal.

Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.

Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.

Nemzedéke egyik legmarkánsabb színésznője. Szókimondó, bátor, egyszerre karcos és érzékeny jelenség. A legendás Máté-osztályból startolt a pályán, az Örkényben volt gyakorlaton, és három évadot töltött a színházban, ahol elbátortalanítóan  hatott rá a sok Kossuth-díjas kollégája.  A műhelymunka örömét a Csizmadia Tibor vezette egri társulatban találta meg.  A Vígszínházhoz, ahol hat évig volt társulati tag, ambivalens […]

Csakhogy ez az este, itt és most – földgolyót behálózó, szociális esemény. Nem várnánk így talán, ha nem volna a színház orvosilag „tiltott gyümölcs” ma, s nem éreznénk némi titkos büszkeséget, hogy – egyelőre – kicseleztük a bajt.  Együtt vagyunk.

Alice Csodaországban című abszurd meseregényét 1865-ben írta Lewis Caroll. Példátlan karriert futott be a mű már a maga korában és azóta is. Talán azért olyan menő ma, mert fejre állított logikájával és szürreális szereplőivel a hatalmat bírálja, és az egyén szabadságát élteti. Tengely Gábor a Budaörsi Latinovits Színházban rafinált családi verziót rendezett.