A Trolletetés direkt trash. Nemcsak tematikailag, hanem esztétikailag is. Néhol megbicsaklik a lendülete, illetve nem tudja elkerülni az önismétlés veszélyét, de aztán egy hirtelen ritmusváltással újra belendül.
Bár látszólag pofonegyszerű a párhuzam lakhatási szempontból a hetvenes évek és a jelen között, a Kádár-kori környezet mégis eltávolítja a nézőt, ami pedig az amúgy bitang erős történetet is meggyengíti, illetve azt a látszatot kelti, mintha semmi se változott volna…
Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat. (…) Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között.
…a mű nem veszti el vallásos tartalmait attól, hogy a jelenre vonatkoztatható. Isten és a belőle következő erkölcsi szempontrendszer megmarad annak, ami, absztrakciónak a létezés körül. S a mindennapiság és az általános metafizikai szint közti átlépés nincs elmosva, sőt, folyamatos ütközési felületet jelent, amit mindenekelőtt Lót alakja jelenít meg.
Zümmög a légy, amíg le nem csapják. Halljuk mindkettőt, ami lehetne kedves teátrális geg – de több annál. Azért több, mert a lehető legérzékletesebben mutatja azt az alkotói szándékot, amely közel akarja hozni Csehovot a mai nézőkhöz.
Az egyik legjobb mozgású és legszebben beszélő hazai színész. Versenyszerűen tornázott, versmondó versenyeken szerepelt, mielőtt a színjátszás felé vette az irányt. Huszonkilenc éve a Katona társulatának oszlopos tagja. Többnyire hangsúlyos epizódszerepek találják meg, de időnként nagy feladatokat is kap – az idei évadban kettőt is: ő alakítja a Tanítót A fehér szalag, illetve Nérót a […]
Milyen furcsa, hogy a színházi nevelést hívták a konferenciákon segítségül, amikor a múzeumpedagógia, a vizuális nevelés sok aspektusában sokkal közelebb van ehhez a területhez; talán ha onnan közelítünk, magától értetődőbb, hogy hogyan engedjük el a történetközpontúságot, hogyan adjunk teret és engedélyt az absztrahálásra.
A Budapest Bábszínház két januári bemutatója nem is állhatna távolabb egymástól: klasszikus vásári kétkezes a kisebbeknek és szürreális meseköntösben is szókimondó, korszerű bábszínház a nagyobbaknak. Barna Zsombor személyén kívül gyakorlatilag csak egy közös a két előadásban: így vagy úgy, de repkednek a pofonok.
Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van.
