Napról napra

Az abszurd humor jól ütemezett és kifogyhatatlan, az elrugaszkodott helyszínek vizuálisan is eltávolodnak a valóságtól, miközben a külön kis heppjeikre fixált szereplők által a tudattalan vágy és a tudatos szándék epikus küzdelme elevenedik meg az exopotámiai sivatagban. Ebben a Boris Vian-átdolgozásban épp csak az tűnik oda nem illőnek, hogy Fehér Balázs Benő rendezése tulajdonképpen nagyon […]

Ahhoz szoktunk, hogy manapság a performansz egyszemélyes, a monodráma szinonimája. Kimódolt koncepció fogja össze, a mutatvány pedig elmozdíthatatlanul épít a személyiségre, személyiséget épít. Ezzel szemben az itt bemutatott két csapat egyaránt kétszemélyes intézmény, önkéntes társulás: amit ketten tudnak, azt viszik színre. Kivonulók, ha nem is üldözöttek, és sajátosan fáradtak, például az egyirányú magyarázatoktól. Munkáik a […]

Szinte már közhelyszámba menő megállapítás, hogy a globális világrendben a középkorú fehér férfié – írd és mondd: a teremtés koronájáé – a vezető szerep. A társadalmi berendezkedéstől kezdve a tudományos világ hierarchiájáig, a biztonsági öv kialakításától a középületek hőszabályozásáig, a nézőknek fenntartott mellékhelyiségek arányától a színházi szerepekig minden nekik kedvez. Mégis mintha egyeseknek egy idő […]

A Katona József Színház legújabb nagyszínpadi bemutatója nemcsak egyszerűen lebontja, az alkotók gyakorlatilag nekifutásból törik át azt a bizonyos negyedik falat. Látszólag játszi könnyedséggel, végtelen természetességgel, és ami talán a legfontosabb: kivételes hitelességgel.

Jérôme Bel francia koreográfus munkái körbeturnézzák a világot, de az utóbbi években többnyire nélküle. Még akkor is, ha papíron ő maga a főszereplő. Néder Panni és Darida Veronika tizenegy hónap különbséggel látta ugyanazt az előadást. De tényleg ugyanazt látták? Emellett arról beszélgettek, hogy miért lesz Beltől jobb a világ.

Dicséretes szándék, hogy a Budaörsi Latinovits Színház neves vendégrendezője, a többnyire Németországban dolgozó Kovalik Balázs úgy nyúl Molnár Ferenc talán legismertebb darabjához, ahogyan eddig még senki – legalábbis senki az általam látott előadások alkotói közül –, amennyiben Ari-Nagy Barbara dramaturgiai segítségével komolyan, azaz szó szerint veszi Muskátné ravasz metaforáját, amellyel a körhinta-tulajdonos vissza kívánja édesgetni […]

Kissé megkésett a tudósítás, de a másod- vagy harmadhullámnak is vannak előnyei: az eltelt idő távlatából újra lehet gondolni, újra lehet élni a fesztivált, és örömmel rádöbbenni, hogy mennyire eleven még mindig az emlék, és mennyi élménnyel, tanulsággal, új tudással gazdagodott az, aki a november végét Szabadkán töltötte a Desiré Central Station fesztiválon.

A 47. Hangosítóban arról beszélgetünk, ki hogyan nyúl a színházban nagy nemzeti sorskérdésekhez, az irodalomtörténet jelentős figuráihoz és műveihez, drámaszövegekhez. Az adás vendégei Fábián Péter (Barguzin – Lehullt csillag fénye), Raubinek Lili (Dioráma magyarokkal), Regős Simon (Puszták népe) és Székely Kriszta (EmbTrag). A moderátor Gócza Anita.

Első blikkre fel sem merülne, hogy nem egy kiforrott, többéves munkában összeszokott profi társulat repertoárdarabját látjuk a Trafóban. Nem jutna eszünkbe, hogy egy ilyen egységes színvonalú, érett előadást bármilyen más formáció produkálhatna, mint egy fesztiválokat megjárt, bejáratott együttes. Pedig a SUB.LAB.PRO The Ensemble Program név alatt nem ilyesmi rejlik.

Ritkaság, hogy a budapesti színházi kínálatban két Maeterlinck-adaptáció is felbukkanjon, pláne egyszerre: jelen esetben Szauer Lilla Pelléas és Mélisande-átdolgozása a Trafó alagsori Klubjában, a Stúdió K-ban pedig Blaskó Borbála rendezése A kék madárból. A belga szerző életművének ismeretében nem meglepő, hogy mindkét előadásban a titok természete kerül előtérbe, ugyanakkor a problematikát mindkét produkció más eszközökkel […]

Az elmúlt években egymást követték az Ibsen-bemutatók a Miskolci Nemzeti Színház stúdiójában, a Játékszínben. Kevéssel a pandémia előtt Rusznyák Gábor a Vadkacsából készített eredeti, mai, „újragondolt” verziót, amelyet két évaddal ezelőtt Béres Attila kortársi környezetbe ültetett, de a játékkonvencióktól alapvetően el nem rugaszkodó Babaház-rendezése követett. A Hedda Gablert ismét Rusznyák Gábor értelmezésében láthatjuk – és […]

Elég jól hangzó cím lett volna ez is: „A középszer tragédiája”. Csakhogy ebben az esetben, mármint Shaffer drámájában Antonio Salierire nézvést – nem igaz. És Mozartra, a zsenire – pláne nem igaz.