Napról napra

Kornya István a Miskolci Operafesztiválon bírta szóra a Mózes és Áron karmesterét és rendezőjét, valamint A bibliai út színpadra állítóját.

Tasnádi megjegyezte, hogy a diákok általában érzékenyebben reagálnak a stilizáció és realizmus váltakozására.

A Tízparancsolat felolvasóestjén nem kiáltok színpad után, ezek a szövegek csupán hallgatva is önálló egészek.

Ha a hozzánk hasonló teátrumok nem játszanák például Berg Wozzeckjét, akkor az színházi értelemben nem is létezne.

Valami mást kell csinálni, előre kell menekülni, nem ülhetünk a sarokban panaszkodva… És ezzel jószerével mindenki egyetért.

A fináléban ketten Arrigóval kétfelé tépik a szerencsétlen Elenát, aki mint Delacroix festményének ikonikus heroinája – noha teljesen felöltözve – olasz trikolórral a kezében áll a „gáton”.

A rangos zsűri döntése alapján Szalma egyedül, önálló produkcióval nyerte el a 10.000 euróval jutalmazott második helyezést.

Kidolgozott helyzetek követik egymást, az alakítások egyszerű és közvetlen hangot ütnek meg, erős az összjáték.

Középiskolás néző szülő és gyermek kihűlt kapcsolatáról, a földnek nem felelő ég némaságáról, vándorút és megérkezés dichotómiájáról, a nemi érés és a szexuális tunyulás stációiról s egyebekről éppen elegendő értelmezni s vitatni valót kap.

A forradalmi gépezet, a húsdaráló, ahogy a műsorfüzet sejteti, beindul, a szebb jövőért beinduló terror működtetőit látjuk mi, a nézők, akik a szebb jövő vagyunk.

Az előadás formája – a helyszínnek megfelelően – revü.

Sztravinszkij Oedipus rexének képeit nézve meglepődve látom, hogy a szereplők ott ugyanolyan hatalmas kesztyűt hordanak, mint itt, az Amalfiban…