Napról napra

Kun Árpád Megint hazavárunk (Magvető, 2016) című regényének elbeszélő-főhősét zavarba ejtő módon Kun Árpádnak hívják. Enyhítendő a zavart a fülszöveg szerzője sietve leszögezi: bár a szerző és a főhős neve egybeesik, mi több, az élettények is egybevágni látszanak, „mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó”.

Jákfalvi Magdolna: A Pintér-előadás tézismondata terjed a médiában: lehet-e valós személyt színpadra állítani? Jó felvezetés, s mint ilyen, pontatlan. Ez az előadás annyira állít valós személyeket a színpadra, mint bármelyik másik teszi, azzal a különbséggel, hogy felkínálja: nézzük kulcsdrámaként.[1]

Mit jelent az önszínrevitel aktusa a kortárs táncban? Miként mutatható meg a szerepek mögötti művész személyisége? Hogyan lehet hangot adni annak, aki a színpadon csak a testével beszél? Milyen kihívást jelent a megszólalás a táncos számára, hogyan kapcsolható össze – egy előadásban és egyetlen alakban – a monológ és a szóló? Érdemes továbbá felfigyelni arra […]

Jövünk – embert látni. S bár hasonló cél vezet bennünket máskor is, az élmény most mégis más, mint azon színielőadások esetében, amikor egy drámaíró segít hozzá bennünket, hogy újra fölfedezzük, milyen megrendítő is az ember, amikor épp megpróbál megmaradni.

Ha most hirtelen azt kérdeznék tőlem, lehet-e hitelesen, a nézők számára is átérezhetően a színpadon prezentálni egy ennyire érzelmi-zsigeri és mélyre szocializált stigmát, mint a többséghez képest más bőrszínnel élni egy gyakran ellenséges társadalomban (ami a barbadosi származású, Budapesten élő Valencia James személyes szólójának témája), akkor – talán naivan – azt mondanám: mind különbözünk. A […]

A valós személyek színrevitele az előadásban kétféle formában valósul meg: Rózsa Milán visszaemlékezésekből kirajzolódó portréja, és a közelmúlt politikai eseményeiben részt vevő, sokak számára a híradásokból névvel és/vagy arccal ismert aktivisták megidézése révén.

Bulváros túlzással szólva az évad legjobban várt színházi eseménye volt az Ascher Tamás Háromszéken bemutatója. Azok körében mindenképp, akik emlékeztek A bajnokot övező botrány hevében feltett újságírói kérdésre, miszerint „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből”, és tudták, hogy az előadás az erre adott „parádés riposztként” jött létre. Többhangú kritika Kovács Natália és […]

Az döntött, hogy mindkettőnknek egyformán tetszett-e az adott előadás, aztán rangsoroltunk, érveltünk.  A vidéki utak alatt az autóban hosszan próbáltuk meggyőzni egymást, ha eltért a véleményünk, de a végső, közös listára már csak azok az előadások kerültek fel, amelyek mindkettőnk egyetértő támogatását bírták.

Tulajdonképpen nem történt semmi rendkívüli ezen az estén. A közönség egy színvonalas, jó hangulatú beszélgetést hallhatott színházról, életről, közéletről.

A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.

Az Elfolyó idő egy művészeti reflexív játékot, az Ajtók kilincs nélkül pedig egy történelmi traumafeldolgozást vesz alapul. De az érvényes kiindulás vajon érvényes előadást is szül automatikusan?

…a felnőttek gyakran gondolják, hogy nem nekik szól a bábelőadás (…) – de amikor az előadás során felnőttként is részévé válnak a játéknak és a végére kap valamit a szívük, akkor talán még nagyobb hatása lesz az élménynek. Ezért is gondolok úgy magamra, hogy régen színész voltam, most pedig álruhás színész vagyok, aki meglepetésszerűen támad.