Napról napra

Tizenhét évesen, a tuszi hadsereg katonájaként tért vissza Ruandába, a népirtás kellős közepén. Színészként, komikusként, történészként és íróként ugyanaz a téma foglalkoztatja: a népirtás és a megbékélés. Urfi Péter interjúja

A rockzene, a cirkusz volt – és maradt – a mindene. A véletlenek (vagy talán nem is egészen azok) a színház felé sodorták. Jól belepasszolt az akkori alternatív színházi világba, miközben megtartotta a számára oly fontos zenét. Prózai szöveget hosszú ideig nem mondott. Előbb a Stúdió K, majd az Utcaszínház és a Hólyagcirkusz lett a […]

Koncepciójában Lilienthal egy új típusú kőszínházi struktúra létrehozását hirdette meg: a Kammerspiele előadásai az ő érájában még szélesebb tematikus spektrumot ölelnek fel, nyitotta(bba)k a szociális kérdések iránt és a színház mindezt egyre differenciáltabb módon igyekszik megjeleníteni mind a színpadon, mind kommunikációjában: „müncheni keverék”, „klub”, „hibrid” címszavak jelzik céljaikat és szándékaikat.

Az előadás egy fiatal egyetemista lány, Magda (Ana Maria Carablais)[1] személyes történetébe ágyazva mutatja be a romániai roma rabszolgaság témáját. Magda a történelem szak doktori képzésére jelentkezik, és a felvételin rögtön kétkedéssel és nevetéssel fogadják a témáját: a roma rabszolgaság 500 éve.

…egyik évben a szerb köztársasági elnök, idén pedig a Nemzetgyűlés elnöke állt a rendezvény mellé, és – a külföldi követségeken és kulturális intézeteken túl – persze (persze?) a szerb Kulturális és Média Minisztérium is, hogy Belgrád és Szerbia felkerülhessen Európa képzeletbeli kulturális térképére, s közben a szerb közönség is megismerhesse a táncvilág újabb értékeit.

A storytelling műfajának ereje a személyességben, a közönség közvetlen megszólításának lehetőségében áll. A történetmesélés egyfajta stand-up comedy, one (wo-)man show.

Négy évtized, negyven előadás, évente húsz-harminc vajdasági helyszín – miközben hol a bombák hullottak, hol a hiperinfláció emésztett fel mindent, hol a szomszédos országokban dúló háborúkba vitték a hadköteles férfiakat. Önmagában is megsüvegelendő teljesítmény.

Bálint Orsolya (1978) újságíró, Budapesten él Barda Beáta (1958) a Trafó Kortárs Művészetek Háza művészeti vezetője, Budapesten él Büki Dóra (1979) a Proton Színház ügyvezető igazgatója, producere, Budapesten él Fuchs Lívia (1947) tánctörténész és kritikus, Budapesten él Karsai György (1953) klasszika filológus, egyetemi tanár, kritikus, Budapesten él Kovács Bálint (1987) kulturális újságíró, kritikus, az I […]

A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.

Akkor lesz igazán kényes kérdés a tények pontatlansága, amikor az emlékező mondandójának általánosító állításait kellene alátámasztaniuk, vagy ha a számára különös jelentőségű színházi történések argumentációját zavarja meg a tévedés.

A színpad közepén félig elsüllyedt, hatalmas Shakespeare-fej. Ki- és bejáratként hasznosított, hosszúkás szájnyílása a görög komikus maszkokat juttatja eszembe, aztán éjfél körül hitetlenkedve méregetem: a bárd mintha rémült sikolyra nyitná a száját.

A koreográfia figyelembe veszi a távolságokat: óriási, felnagyított gesztusok, szétfeszített végtagok és hosszú vonalak jellemzik, az energia hullámverése azonban nem ér el a nézőig, így a kifacsart és természetellenes mozgás a szépség manifesztuma helyett a groteszk mesterkéltség iskolapéldájává válik.