Napról napra

A 7óra7 nevű színházi portál három kritikusa öt éve gondolt egyet, és hitelből létrehozott egy színházi előadást, a Vaknyugatot. Most már az eddigi legnagyobb szabású, ötven embert foglalkoztató bemutatójuk, Az Őrült Nők Ketrece 150. előadásánál tartanak, szeptembertől pedig ők üzemeltetik az Átrium Film-Színházat is. Kovács Bálint a Kultúrbrigád nevű produkciós iroda három tagjával, Ugrai Istvánnal, […]

A lényeg az, ahogyan Zaza/Albin és Georges szeretik egymást. Ahogyan élnek. Ahogyan Stohl megmutatja a korával – mondjuk ki: az öregedéssel – küzdő embert, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.

Egyértelmű, egydimenziós figurák kellenek, és egyértelmű, egydimenziós helyzetek. Amelyek között nem lehet eltévedni. Amelyekből nem lehet baj. A nap legyen nap, a férfi szeresse a nőt, az élet legyen szép.

Azt is tünetértékűnek vélem, hogy mindössze két nagyszínpadi produkciót láthattunk (…). Arra utal ez, hogy a magyar dráma főképp kis termekben, stúdióterekben kerül színre…

Amit látunk, nem kifogásolható, ami hiányzik, annál inkább.

…mintha megértenénk valami mély, szavakban ki sem fejezhető bölcsességet az emberségünkről és önmagunkról, ámde hosszasan meditálni nincs idő, sebesen pörögnek az események a színpadon.

Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?

Hogyan lesz a balettos lányból, az idős bácsiból és a kerekes székesből Orsi, Kálmán és Cili? Vegyél tizenöt, minél inkább sokféle embert, legyen közöttük civil és profi táncos, kerekes székes, gyerek, idős, más bőrszínű. Előbb fix mozgásokban mutasd meg őket egyenként, majd mondd meg nekik, hogy utánozzák minél pontosabban egymást. Egyszerű, mint a bot.

Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.

Tizenhét évesen, a tuszi hadsereg katonájaként tért vissza Ruandába, a népirtás kellős közepén. Színészként, komikusként, történészként és íróként ugyanaz a téma foglalkoztatja: a népirtás és a megbékélés. Urfi Péter interjúja

A rockzene, a cirkusz volt – és maradt – a mindene. A véletlenek (vagy talán nem is egészen azok) a színház felé sodorták. Jól belepasszolt az akkori alternatív színházi világba, miközben megtartotta a számára oly fontos zenét. Prózai szöveget hosszú ideig nem mondott. Előbb a Stúdió K, majd az Utcaszínház és a Hólyagcirkusz lett a […]

Koncepciójában Lilienthal egy új típusú kőszínházi struktúra létrehozását hirdette meg: a Kammerspiele előadásai az ő érájában még szélesebb tematikus spektrumot ölelnek fel, nyitotta(bba)k a szociális kérdések iránt és a színház mindezt egyre differenciáltabb módon igyekszik megjeleníteni mind a színpadon, mind kommunikációjában: „müncheni keverék”, „klub”, „hibrid” címszavak jelzik céljaikat és szándékaikat.