Napról napra

Hosszú út vezetett a tájoló népszínháztól a mai művészszínházig.

Valahol nagyon-nagyon távol, egy teljesen ismeretlen és meglehetősen érdektelen dimenziórengetegben, a leggöröngyösebb asztrális létsíkok kereszteződésének egyik sötét kátyújában, melyet mindössze egyetlen vakítóan fényes robbanócsillag lángszökőkútja perzsel, ahol a hidegszépségű meteoritködök függönye cafatokká hasadt, ott tűnik fel a hatalmas pörgő-forgó, süvítve száguldó Világgolyó. Az asztrofilozófusok hipotézise szerint egy A’Tlas nevű gigászi atléta repítette le valamikor még […]

Efezusban a szex az élet mozgatórugója: azért gyűlt össze ennyi ember a színpadon, hogy a kilencvenedik percre nagyjából mindenki meglegyen mindenkinek.

Képek alakulnak, kidolgozott kompozíciók születnek a mély színekben játszó operafólia kozmikus tágasságot sugárzó hátterével.

Oly nagy, értékes és egyedülálló anyagot ragad meg ez a darab, hogy a másfél óra kevésnek, kissé felületesnek tűnik.

A családdráma hibátlan szerkezete azt hazudja: a műfaj még él.

Kicsit az átlagvígjáték felé hajlik a dolog, de így is működik.

Ördögi koreográfusi ötlet káprázatos megvalósításának vagyok tanúja.

A néző valószínűleg részleteiben éli meg az előadást; váltakozó színvonalú, a körbejárt kérdésekhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódó jelenetek sorát látja.

Nem kell beleírni mindenféle zagyvaságot – szögezi le a férfi a családi irodalmi vitát lezárva.

Az előadásban a gyerekek a rosszcsontok, de a felnőttek a szörnyetegek.

Csak arcba gyúrt humorral nem lehet kitölteni a leheletfinom poénokra váró helyeket.