Napról napra

Azt is tünetértékűnek vélem, hogy mindössze két nagyszínpadi produkciót láthattunk (…). Arra utal ez, hogy a magyar dráma főképp kis termekben, stúdióterekben kerül színre…

Amit látunk, nem kifogásolható, ami hiányzik, annál inkább.

…mintha megértenénk valami mély, szavakban ki sem fejezhető bölcsességet az emberségünkről és önmagunkról, ámde hosszasan meditálni nincs idő, sebesen pörögnek az események a színpadon.

Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?

Hogyan lesz a balettos lányból, az idős bácsiból és a kerekes székesből Orsi, Kálmán és Cili? Vegyél tizenöt, minél inkább sokféle embert, legyen közöttük civil és profi táncos, kerekes székes, gyerek, idős, más bőrszínű. Előbb fix mozgásokban mutasd meg őket egyenként, majd mondd meg nekik, hogy utánozzák minél pontosabban egymást. Egyszerű, mint a bot.

Mi a művészet abban, ha egy katalán fiatalember kakasálarcban és alsónadrágban gumicsirkéket szerel a végtagjaira, majd így ugrabugrál, és egyensúly-gyakorlatokat mutat be, vicces hangokat kiadva, nyerítő nevetésre késztetve a közönséget? Akik fújoltak vagy zajosan kivágtattak, bizonyára nem tartották komolyabb műalkotásnak ezt az akciót egy pukipárnánál, ami szintén mókásan szelel, ha nyomkodják.

Tizenhét évesen, a tuszi hadsereg katonájaként tért vissza Ruandába, a népirtás kellős közepén. Színészként, komikusként, történészként és íróként ugyanaz a téma foglalkoztatja: a népirtás és a megbékélés. Urfi Péter interjúja

A rockzene, a cirkusz volt – és maradt – a mindene. A véletlenek (vagy talán nem is egészen azok) a színház felé sodorták. Jól belepasszolt az akkori alternatív színházi világba, miközben megtartotta a számára oly fontos zenét. Prózai szöveget hosszú ideig nem mondott. Előbb a Stúdió K, majd az Utcaszínház és a Hólyagcirkusz lett a […]

Koncepciójában Lilienthal egy új típusú kőszínházi struktúra létrehozását hirdette meg: a Kammerspiele előadásai az ő érájában még szélesebb tematikus spektrumot ölelnek fel, nyitotta(bba)k a szociális kérdések iránt és a színház mindezt egyre differenciáltabb módon igyekszik megjeleníteni mind a színpadon, mind kommunikációjában: „müncheni keverék”, „klub”, „hibrid” címszavak jelzik céljaikat és szándékaikat.

Az előadás egy fiatal egyetemista lány, Magda (Ana Maria Carablais)[1] személyes történetébe ágyazva mutatja be a romániai roma rabszolgaság témáját. Magda a történelem szak doktori képzésére jelentkezik, és a felvételin rögtön kétkedéssel és nevetéssel fogadják a témáját: a roma rabszolgaság 500 éve.

…egyik évben a szerb köztársasági elnök, idén pedig a Nemzetgyűlés elnöke állt a rendezvény mellé, és – a külföldi követségeken és kulturális intézeteken túl – persze (persze?) a szerb Kulturális és Média Minisztérium is, hogy Belgrád és Szerbia felkerülhessen Európa képzeletbeli kulturális térképére, s közben a szerb közönség is megismerhesse a táncvilág újabb értékeit.

A storytelling műfajának ereje a személyességben, a közönség közvetlen megszólításának lehetőségében áll. A történetmesélés egyfajta stand-up comedy, one (wo-)man show.