A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.
Ez a történet ugyanis aligha a különös kegyetlensége miatt okozott ekkora társadalmi felháborodást, hanem azért, mert a közeg, amelyben a jéghegy csúcsaként és nyomában rögtön sok másik napvilágra került, jellemzően nem a kormánypárti propagandagépezet befolyása alatt áll, nem a gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetű régiókban ugató vakkomondorok és a Németh Szilárd-i megejtően ostoba „dzsenderőrület” ideológiájának […]
…a TÁP Színház előadásában maga az olvasás aktusa válik színházi eseménnyé, miközben a hangvétel – az irónia és a nosztalgia – a nem első olvasat érzését kelti.
A film rákérdez arra, hogy megszülethet-e a kapcsolat kultúrák, idegenek között, hogy képes-e bármilyen társadalom befogadó lenni? Ember-embert el tud-e fogadni? Az Alföldi-féle rendezés viszont kijelenti és bizonyítottnak veszi, hogy vagyunk mi, a normálisak, akik nyitottan és szeretetben élünk, és vannak ők, az abnormálisak, akik mind bolondok, és akikhez minekünk az égvilágon semmi közünk.
Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák, […]
Ha abból a szempontból nézem a Férget, hogy sikerült-e megszólítania a diákokat a problémafelvetéssel, akkor a Dollár Papáék vállalkozása ezt könnyedén, izgalmasan és fókuszáltan tette.
Szemben a MA•ZE előadásával, amelyben nem dekódolhatók a mozgássorok magvas gondolatokká, nem eltáncolt történeteket látunk, a Hat táncban hosszasan ecsetelhető lenne, ki, mit, miért csinált, milyen szimbólumként használt tárgyak, milyen motívumok, mikor, hogy bukkannak fel, kivel, mi történik. Ezek sorra vétele azonban maximum arról győz meg, hogy a produkció mögött sok „agyalás”, sok munka lehet.
A színházban szerencsés, ha az ember olyasmiről beszél, amihez köze van. Azt, hogy nőként milyen élményei vannak az embernek, elég kézenfekvő, és – tette hozzá Székely Kriszta – aligha van nő, akit ne ért volna kisebb-nagyobb abúzus azért, mert nő.
Beparáztat a részvételi színház? Akkor tolj be pár ellenpirulát, és cserébe parádés drámatanárhad palléroz, hogy élethűen oldd a pirulást. Egy slamóra pedig abban segíthet, hogy szellemesebben és szemtelenebbül érvelj, mintha slamtelen drámázásban lett volna részed.
Szárnypróbálgatás, mondanám a Cserne Klára rendezte előadásra, már ha az Artus fiatal alkotóknak megmutatkozási lehetőséget nyújtó sorozata nem „Arccal a halnak” elnevezés alatt futna. Így a képzavart elkerülendő inkább azt mondom: első karcsapások egy új úszásnemben.
Bár hosszabb-rövidebb ideig kőszínházakban is dolgozott, a függetlenek határozzák meg a színházról való gondolkodását. Alapító tagja volt a Bárka Színháznak. A számos társulati váltás, a játszás mellett a rendezés, a film, a szinkron számára az útkeresést is jelentette. A Kolibri Színház mellett többek között a Vádli Társulatban, a Stúdió K-ban játszik.
Mindenből lehet színházat csinálni. Lehet építeni közhely-kártyavárat, lehet emelni frázis-palotát, jelentése lesz, ha a rendező érzi, milyen minőségű az anyag, amiből dolgozik, és szükség esetén kirakja az idézőjeleket.
