…egy mai Képzelt riport… rendezés akkor tudna érdekessé és fontossá válni, ha képes lenne úgy felmutatni ezeket a történeteket, hogy rajtuk keresztül szembenézhessünk közösségünk múltjával, a közös emlékekkel, traumákkal.
Miről beszélünk, ha szórakoztató színházról beszélünk? Meghatározhatóak-e azok a pontok, ahol elválik egymástól a művészszínház, a minőségi bulvár és a gagyi? Mi múlik a gatyaletoláson? Kovács Bálint ilyen és hasonló kérdéseket tett fel Orlai Tibornak, az Orlai Produkciós Iroda alapító-ügyvezető igazgatójának, Ugrai Istvánnak, a Kultúrbrigád producerének, valamint Urbán Balázs színikritikusnak.
Az alábbi kérdéseket több tucat szakmabelihez juttattuk el, nyolcan válaszoltak rájuk. Hogyan viszonyulnak a kommersz, a bulvár kifejezésekhez, illetve az általuk jelölt „műfaji” kategóriákhoz? Használják-e ezeket a fogalmakat saját munkáikkal kapcsolatban?
…e kategóriákat legfeljebb akkor használhatjuk elmarasztalásként, ha az alkotók inadekvát módon dolgozzák fel az alapanyagot. Vagyis ha egy bonyolult, izgalmas, sok lehetőséget tartogató drámát kilúgozva, végtelenül leegyszerűsítve, hatásvadász módon tálalnak, vagy éppen ellenkezőleg, egy flottul működő bulvárdarabot lila köddel vonnak be.
A 7óra7 nevű színházi portál három kritikusa öt éve gondolt egyet, és hitelből létrehozott egy színházi előadást, a Vaknyugatot. Most már az eddigi legnagyobb szabású, ötven embert foglalkoztató bemutatójuk, Az Őrült Nők Ketrece 150. előadásánál tartanak, szeptembertől pedig ők üzemeltetik az Átrium Film-Színházat is. Kovács Bálint a Kultúrbrigád nevű produkciós iroda három tagjával, Ugrai Istvánnal, […]
A lényeg az, ahogyan Zaza/Albin és Georges szeretik egymást. Ahogyan élnek. Ahogyan Stohl megmutatja a korával – mondjuk ki: az öregedéssel – küzdő embert, teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy nő.
Egyértelmű, egydimenziós figurák kellenek, és egyértelmű, egydimenziós helyzetek. Amelyek között nem lehet eltévedni. Amelyekből nem lehet baj. A nap legyen nap, a férfi szeresse a nőt, az élet legyen szép.
Azt is tünetértékűnek vélem, hogy mindössze két nagyszínpadi produkciót láthattunk (…). Arra utal ez, hogy a magyar dráma főképp kis termekben, stúdióterekben kerül színre…
Amit látunk, nem kifogásolható, ami hiányzik, annál inkább.
…mintha megértenénk valami mély, szavakban ki sem fejezhető bölcsességet az emberségünkről és önmagunkról, ámde hosszasan meditálni nincs idő, sebesen pörögnek az események a színpadon.
Pedig Béres Attila előadása zenei precizitással, olyan színházi profizmussal működik, ami nagyon meggyőző – minden hajszálpontosan van a helyén. Kivéve a nőt mint embert az én szempontrendszeremben: mit kérdez, mire késztet, miről gondolkodtat ez a színház?
Hogyan lesz a balettos lányból, az idős bácsiból és a kerekes székesből Orsi, Kálmán és Cili? Vegyél tizenöt, minél inkább sokféle embert, legyen közöttük civil és profi táncos, kerekes székes, gyerek, idős, más bőrszínű. Előbb fix mozgásokban mutasd meg őket egyenként, majd mondd meg nekik, hogy utánozzák minél pontosabban egymást. Egyszerű, mint a bot.
