Napról napra

TARTALOMJEGYZÉK

Sziámi ikrek, végtag nélküli előadók, szellemi fogyatékossággal élők és fekete bőrűek ízléstelen mutogatása a cirkuszokban, elhurcolása, ketrecbe zárása, állattá való lealacsonyítása. Szégyenletes múlt, amin mára az egyenlőségnek, az eltérő testekhez való normális hozzáállásnak és a politikai korrektségnek hála túlléptünk. Vagy – mint egyes kutatók állítják – annyira azért mégsem.

Kirsty Johnston könyve azonban máshonnan közelít: fejezetről fejezetre világossá válik, hogy valójában a disability szó ’alkalmatlanság’, ’tehetségtelenség’ értelmével operál, és azt a jelenséget kérdőjelezi meg, amely kizárja a fogyatékkal élő embereket a színházi alkotás és sok esetben a befogadás lehetőségéből.

A Baltazár Színház az egyetlen magyar társulat, amely Down-szindrómás színészeket foglalkoztat. Legújabb előadásuk, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! Örkény-egyperceseket és más szövegeket dramatizál. Adorjáni Panna, Nánay István és Kovács Bálint színikritikusok arról beszélgettek, lehet és kell-e „ugyanúgy” nézni ezt az előadást, mennyire szól az egész a nézőről is, és mi sikerült jobban és mi sikerült […]

Ha nem kérdőjeleződik meg és fogalmazódik újra a mesterségbeli tudás és a táncképesség mibenléte, akkor a másság nagy eséllyel hiányállapotként, esetleg szerethető kuriozitásként értelmeződik. Az válik hangsúlyossá, ami elválaszt minket, nem pedig az, ami összeköt: a kreativitás mindenkiben meglévő képessége.

Tavaly láttam Bozsik Yvette Éden földön című rendezését a Nemzeti Színházban, a színpad bal oldalán egy fura alakkal, aki az előadással teljes harmóniában mozgott, gesztikulált. Néha a színészek és táncosok is összejátszottak vele. Akkor ezt egy remek rendezői ötletnek gondoltam, és az előadás felétől azon kaptam magam, hogy többet nézem őt, mint az előadást. Már […]

Jelen írás egy beszélgetés lenyomata Joel Brownnal, az oaklandi AXIS Dance Company volt, illetve a londoni Candoco társulat jelenlegi kerekesszékes táncosával a fogyatékkal élők és a tánc kapcsolatáról. Az említett két nemzetközi hírű együttes évtizedek óta hoz létre professzionális integrált táncelőadásokat, és turnézik velük a világ minden táján.

Úgy tűnik, hogy az ezredforduló színházi nézőjét már nem zavarja, ha a drámai művek női főszerepét nem szépséges színésznő játssza. A tehetség, a szorgalom, az elhivatottság vált művészi erénnyé.

…szeretném kipróbálni, hogy vajon milyen lenne nem játszani egy egész évig. Hogy vajon tudok-e értelmes életet élni anélkül is, hogy színész legyek, vagy csak ezen keresztül tudom magam értelmezni. Mi vagyok, ha nem vagyok színész?

Ascherék bátorsága – a düsseldorfi előadáshoz hasonlóan – abban mutatkozik meg, hogy a tetralógia elbeszélés-központúságának alá merték rendelni a színpadi hatásokat. Az Örkény Színház előadása igazából nem színház, hanem a legközvetlenebb történetmesélés, a mesemondás bűvölete pedig mindvégig, a három részen és az ötórás játékidőn keresztül is kitart.

A legfontosabb kérdésnek azt éreztem, hogy vajon a mélység szélén ül-e a gyermek? Egy katasztrófa előtt állunk-e megint – mint ahogyan ezt Mann már érzékelhette 1925-ben, amikor belefogott a regény megírásába –, „visszazuhanunk-e az emberré válás előtti létbe”, mint Jákob fiai, amikor fogukkal szaggatták le a csillogó ruhát testvérükről, Józsefről?

…az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.