A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.
Akkor lesz igazán kényes kérdés a tények pontatlansága, amikor az emlékező mondandójának általánosító állításait kellene alátámasztaniuk, vagy ha a számára különös jelentőségű színházi történések argumentációját zavarja meg a tévedés.
A színpad közepén félig elsüllyedt, hatalmas Shakespeare-fej. Ki- és bejáratként hasznosított, hosszúkás szájnyílása a görög komikus maszkokat juttatja eszembe, aztán éjfél körül hitetlenkedve méregetem: a bárd mintha rémült sikolyra nyitná a száját.
A koreográfia figyelembe veszi a távolságokat: óriási, felnagyított gesztusok, szétfeszített végtagok és hosszú vonalak jellemzik, az energia hullámverése azonban nem ér el a nézőig, így a kifacsart és természetellenes mozgás a szépség manifesztuma helyett a groteszk mesterkéltség iskolapéldájává válik.
Szóval, a néző nyugodt, mintha mégiscsak jobb lenne ez a világ, mint negyvenvalahány éve – leszámítva a zászlótartó honleányokat és huszárokat –, minden rendben van, a protokoll nem nagyon tolakodó, az előadás pedig „tényleg ott van”, rádióközvetítésként is élményszerű lenne.
A folyamat már a sorozat korábbi darabjainál elkezdődött, de most a Vajda Milánon különösen jól látszik ez a fajta érettség: színházilag a rutinosság, a bravúr, a megérkezettség, emberileg a megfontoltság, az átgondolt életút, amiben minden nyitottság és befejezetlenség ellenére is vannak kerekségek, lezártságok.
A fesztivált átszövő nagy korrupciós keretjáték nyilvánvalóan nemcsak arra volt jó, hogy néhány napig eltartható álvalóságmentes fikciók jöhessenek létre, hanem arra is, hogy tovább formálódjon egy amúgy is formálódóban lévő közeg, egy egyelőre nagyrészt a fővárosban koncentrálódó közösség, amelyben fontos szerepet játszanak a politikailag aktív fiatalok.
Tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve a fantáziavilágban élek. Szívesen menekülök a fantáziálásba, miközben egyre jobban értékelem a valóságot is. De sokkal izgalmasabb és szabadabb, következménynélkülibb, egyszerűbb ott minden. A filmes rendezéseim igazából mesék.
A Szőcs kreálta kavalkádban sok a kifordítom-befordítom és az ellentétező jelleg.
A Novák Eszter rendezte produkció már szentendrei bemutatóján is kellemes perceket szerez, és azt sem zárom ki, hogy az őszi, budapesti premierre valóban kiemelkedő előadássá érik.
Missziójukban az eddiginél is hangsúlyosabbá tették a nyitottságot, a programok tekintetében még kiemeltebbé vált a jelenidejűség. Az előadások fókuszában a változó, mozgalmas világ áll, műfajtól függetlenül, a korosztály szócsöveként erre akarnak reflektálni.
De miként a Javított kiadás is inkább Esterházy Péterről, az apja titkolt múltjával szembesülő íróról, az ő érzéseiről, gondolatairól szól, az előadás is elsősorban a Narrátor perspektíváját helyezi előtérbe.
