Lajos Sándor adaptációja egyszerű programot követ célszerűen: harmincvalahány villámjelenetbe emeli át az anyag drámaibb, sűrítésre alkalmas mozzanatait.
A légy létkérdéseket vet fel Knutnek, mert Knut önmagára vonatkoztatja a neki feltett kérdést: hogy a fenébe tud így kapaszkodni?
A lendületes és szórakoztató produkció tömör, sarkos, gunyoros és némiképp talán leegyszerűsített interpretációját adja a darabnak.
Feldmár András azt mondta a Laborhotelt követően, hogy ez „kegyetlen színház”, ahol figyelmen kívül hagyják a másokban előidézett sokkot.
Az eddig menthetetlenül hiányzó barokk opera sziporkázó diadallal futott be az Andrássy útra.
Ha egyáltalán ars poetica gyanánt értelmezhető egy úgynevezett első előadás, az est műsorából én azt olvasom ki, hogy a miskolciak szélesre tárták a kapuszárnyakat.
A magasban Dosztojevszkij szelleme lebeg, a színi Knut egyik kezét Popriscsin, a másikat Josef K. fogja. (És micsoda Raszkolnyikov, micsoda Popriscsin, micsoda Josef K. lenne Hajduk Károly!)
Szakértelem nélküli, nevetséges gondolat, hogy a Várszínház „megőrizheti színház jellegét”, ha állami meghívottak reprezentatív vendégháza lesz.
A színészek élvezetesen karikíroznak, az abszurdig elrajzolják a figurákban rejtőző balkánt.
Remekműveit nem lehet életrajzi áthallások nélkül, jóízűen fogyasztani, mert az élet és irodalom nagy konyhájában utólag elsózta a teljes oeuvre-jét.
