…van-e olyan, hogy egy bizonyos szöveg lejár, hogy nem lehet már színpadra állítani anélkül, hogy radikálisan átírnánk az alapállításait is. Más szóval: tartható-e az interpretatív színházi adaptáció a klasszikus és modern drámairodalmi örökség jelentős részénél?
A táncalkotások létmódja ez az állandó változás, módosulás, hiszen a tánctechnika és a színházi kontextus folytonos alakulása lehetetlenné teszi a változatlanságot.
Szabó-Székely Ármin jól dramatizált szövege és a meghökkentő betétdalok ellenére sem lesz radikális az újragondolás. Nóra és Helmer csúcsjelenetében a túlzó gesztusok elmaszkolják az érzéseket, és ez is a polgári szobaszínházat idézi.
Amit „cserébe” kapunk, az a tömörre húzott, minimális dramaturgiai változtatásokkal élő, „tiszta” ibseni szövegre való rácsodálkozás élménye. Jeles nagyító alá vesz minden írói instrukciót, közlendőt és három pontot, ami elsőre a mű kifigurázásnak tűnhet, ám sokkal inkább a dráma működésére és pszichorealista kidolgozottságára, azaz a kanonikus szöveg „vitathatatlan” értékeire mutat rá.
…a rendezés, akárcsak a címszereplő megformálása, izgalmas: abból indul ki, hogy Don Juanhoz egyenesen képtelenség vonzódni. Hajduk Károly alakításában üres, ordenáré ficsúrt látunk, testhez simuló halványzöld, virágmintás ruhában, ezen felül egy szál önérzetben.
Alföldi arra helyezi a hangsúlyt, ami egy bábszínházban a legkézenfekvőbb: az ember bábszerűségére és a bábok emberszerűségére. Ezen pofonegyszerű, evidens tétel számtalan variációját zongorázza végig, mégpedig legtöbbször rendkívül szórakoztató módon.
A standup valóban nem csak történetmesélés; a történeten keresztül a világ értelmezésének kell megjelennie, és annak, hogy te mit gondolsz magadról a történetben, mit gondolsz a történetről, a történet többi szereplőjéről. A politikai részben pedig hozzászólsz az eseményekhez, vagy épp ahhoz szólsz hozzá, hogy nem lehet hozzászólni.
„Lehet, hogy sokaknak az az érzése, amit mi csinálunk, már nem is színház, nem is művészet. A Nórában van egy részlet, amikor Lindéné megkérdezi, milyen volt a tánc, mire Torvald azt feleli: »Hatalmas sikere volt, de a kelleténél több volt benne a természetesség. Úgy értem, kicsivel több, mint ami még szigorúan véve művészetnek nevezhető.« Ezzel […]
…a színház egy szűk közeget szólít meg, ez a fesztivál meg ezen a szűk közegen belül is kevesekhez szól. Ebben a kontextusban mit jelenthet a fesztivál leírásában említett otthonosság? Egy privilegizált, (felső) középosztálybeli, kulturált elit otthonosságát? Vajon a színháznak (a XXI. században) az lenne a szerepe, hogy otthon érezzük magunkat, hogy egy kiváltságos réteg otthon […]
Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás […]
Az épületbe szállingózó nézőket ugyanis senior (?) táncosok egy csoportja hangos „Contemporary! Contemporary! Con-tem-po-ra-ry!” felkiáltásokkal, bakkecskeként ugrálja, szökdeli körül, és kíséri fel az aula csapóajtajáig. (Halkan jegyzem meg, hogy a hagyományápolás szentélyében vagyunk, nem holmi kortárs befogadó helyen, ahol mindez akár elfogadott, sőt természetes is lehet.)
Hogyan lehet írni migrációról és párhuzamos társadalmakról anélkül hogy az ábrázolás fekete-fehérré váljon? Különböző nemzetiségű emberekről – akik ugyan egymás mellett élnek, mégsem tudnak egymásról semmit – anélkül, hogy a karakterek sztereotip figurákká válnának? A társadalmat kettészelő szociális ollóról és a kizsákmányolásról a hatásvadászat elkerülésével?
