Alföldi arra helyezi a hangsúlyt, ami egy bábszínházban a legkézenfekvőbb: az ember bábszerűségére és a bábok emberszerűségére. Ezen pofonegyszerű, evidens tétel számtalan variációját zongorázza végig, mégpedig legtöbbször rendkívül szórakoztató módon.
A standup valóban nem csak történetmesélés; a történeten keresztül a világ értelmezésének kell megjelennie, és annak, hogy te mit gondolsz magadról a történetben, mit gondolsz a történetről, a történet többi szereplőjéről. A politikai részben pedig hozzászólsz az eseményekhez, vagy épp ahhoz szólsz hozzá, hogy nem lehet hozzászólni.
„Lehet, hogy sokaknak az az érzése, amit mi csinálunk, már nem is színház, nem is művészet. A Nórában van egy részlet, amikor Lindéné megkérdezi, milyen volt a tánc, mire Torvald azt feleli: »Hatalmas sikere volt, de a kelleténél több volt benne a természetesség. Úgy értem, kicsivel több, mint ami még szigorúan véve művészetnek nevezhető.« Ezzel […]
…a színház egy szűk közeget szólít meg, ez a fesztivál meg ezen a szűk közegen belül is kevesekhez szól. Ebben a kontextusban mit jelenthet a fesztivál leírásában említett otthonosság? Egy privilegizált, (felső) középosztálybeli, kulturált elit otthonosságát? Vajon a színháznak (a XXI. században) az lenne a szerepe, hogy otthon érezzük magunkat, hogy egy kiváltságos réteg otthon […]
Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás […]
Az épületbe szállingózó nézőket ugyanis senior (?) táncosok egy csoportja hangos „Contemporary! Contemporary! Con-tem-po-ra-ry!” felkiáltásokkal, bakkecskeként ugrálja, szökdeli körül, és kíséri fel az aula csapóajtajáig. (Halkan jegyzem meg, hogy a hagyományápolás szentélyében vagyunk, nem holmi kortárs befogadó helyen, ahol mindez akár elfogadott, sőt természetes is lehet.)
Hogyan lehet írni migrációról és párhuzamos társadalmakról anélkül hogy az ábrázolás fekete-fehérré váljon? Különböző nemzetiségű emberekről – akik ugyan egymás mellett élnek, mégsem tudnak egymásról semmit – anélkül, hogy a karakterek sztereotip figurákká válnának? A társadalmat kettészelő szociális ollóról és a kizsákmányolásról a hatásvadászat elkerülésével?
…az egy együttesre komponált triple-bill esték mindig – a szó legnemesebb értelmében – kockázatosak, a tét pedig az: képes-e igazán élni ezzel a páratlan lehetőséggel a három kiválasztott koreográfus, sikerül-e megmutatni és megtartani a saját alkotói hangjukat?
Adorjáni Panna (1990) író, kritikus, Budapesten él Artner Szilvia (1967) kritikus, újságíró, Budavidéken él Kovács Bálint (1987) kulturális újságíró, kritikus, az Index munkatársa, Budapesten él Fuchs Lívia (1947) tánctörténész és kritikus, Budapesten él Huszár Sylvia (1964) színházesztéta, műfordító, kreatív producer Juhász Dóra (1985) táncszakíró, kommunikációs szakember, kulturális menedzser, a Müpa PR-vezetője, Budapesten él Karsai György […]
Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.
Horváth Csaba ismét irodalmi műből készített fizikai színházi adaptációt a székesfehérvári nagyszínpadon. Ezúttal Márton László Carmen című drámáját huzalozta át mozgáskórusokkal kísért, feminista militarista-balladává, szándéka szerint a szöveget előtérbe tolva, monumentális ipari díszletek között.
Nemcsak a sötétben kuksoló és csöndben nagyokat érző tömegnek kell ilyenkor lenni, hanem demonstrálni is kell a színpadon lévőkkel az összetartozás érzését.
