Az (…) előadások rengeteg fantáziával nyúltak a kiindulópontként használt népmesékhez: az alkotók a saját ötleteikre-képükre gyúrták az alapanyagot, rávilágítva arra az alapigazságra is, hogy nem feltétlenül maga a mese, hanem a mesélés működteti a több évszázados történeteket és feldolgozásaikat.
Két nagyszabású külföldi produkció is helyet kapott idén a Tavaszi Fesztivál programjában: Edward Clug Peer Gynt című darabját az Operaházban, az izraeli L-E-V társulat OCD Love című produkcióját pedig a Trafóban láthatta a közönség. Mindkét darab erős irodalmi alapokra építkezik, de Ibsen drámája és Neil Hilborn verse is meglehetősen nagy metamorfózison esik át a színpadon. […]
A budapesti bemutató hozadéka azonban ehhez képest az elmozdulásban, a vándorlós lakásszínházi koncepcióban érhető tetten, ami azon túl, hogy jól működik hívó szóként (létezik egy, a színházi különlegességekre illetve közösségi színházi eseményekre fogékony közönségrétegünk), a térhasználatnak és a nézők helyzetbe hozásának köszönhetően kimozdítja a szöveget a laboratóriumi körülményekből.
…a színház természeténél fogva kétségkívül több lehetőséget ad a bonyodalmakhoz, mint teszem azt egy autógyár automatizált hegesztőüzeme. Ám ha csak kulisszaként szolgál a szerelmi ügyletekhez, ha jórészt az adott funkcióra alkalmatlanok dolgoznak benne, még az idei évad csökkentett rosszindulat-faktorával is dehonesztáló a színházról mutatott kép.
Talán túlzás lenne azt állítani, hogy a halál adja az élet értelmét, de annyit azért megkockáztatnék, hogy a halálunk tudata nélkül kevésbé forszíroznánk a tennivalóinkat. Márpedig a Nagy büdös semmibe nem másról szól, mint az élet értelmetlenségéről, akarom mondani, értelméről.
A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.
A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.
A magam részéről nem azért mentem a Művészetek Palotájába április 4-én, hogy valami mély és sokrétű művészi élményben legyen részem, hanem látni akartam John Malkovichot. Ebben a tekintetben kétség sem fér hozzá, hogy sikerrel jártam.
Ez a szomorú, egyben töprengő fintorokra késztető, lefojtottan poénos középnemzedéki látlelet, kudarc-tragikomédia sikerre van ítélve.
Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.
A Szívszakadtigban egyszerre van valami bulváros sekélység és a társulattól szokatlan irányban terjedő mélység; valami izgága eszeveszettség és részletgazdag bíbelődés.
Néhány napja derült ki a 2017-es POSzT versenyprogramja. A két válogató, Kovács Dezső kritikus és Árkosi Árpád rendező a 2016. március 1. és 2017. március 5. között bemutatott, magyar nyelvű színházi premierek közül választott ki 14 előadást. Marton Éva a POSzT-tal és a másik válogatóval való együttműködés részleteiről, a válogatás szempontjairól kérdezte Kovács Dezsőt.
