Alföldi arra helyezi a hangsúlyt, ami egy bábszínházban a legkézenfekvőbb: az ember bábszerűségére és a bábok emberszerűségére. Ezen pofonegyszerű, evidens tétel számtalan variációját zongorázza végig, mégpedig legtöbbször rendkívül szórakoztató módon.
A mamahotelből kiszabadult laza csávó elég jó dumát lök ahhoz, hogy komoly fanklub kövesse. Attól tartok, rólunk árulkodik, hogy ide most ilyen messiás jutott.
…az a játékstílus, amelyet ez a tér lehetővé tesz, és az a forma, amelyet a zene és a zenekar meghatároz, annyira kézre áll Alföldinek, hogy egy idő után az ember tűnődni kezd, vajon a rendező a szükségből kovácsol erényt vagy eleve ilyen játékteret keresett az előadáshoz.
Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.
Már egyszer végigolvastam ezt a gondolatgazdag írást, tehát tudom, hogy egyetlen olyan momentum van benne, amelynek igazságát vitatnám: énszerintem az spenót.
Narancssárga díszlet, mai ruhák, piros-fehér-zöld zászlócska, ismerős szónoklatok – leplezetlenül ma és itt, hazánkban játszódik Alföldi rendezése.
Az előadás bábos vonala magasabb minőségű színjátékos, zenei és énekes vonalánál. Nem egyszerűen bábmozgatásról van szó: báb- és bábu-filozófiáról.
Alföldi Róbert rendezésében az El Kazovszkij–Menczel-féle tér játszik, s ahogy a Géher-esszé is írja: az idő, a Plutarkhosz és Suetonius által elbeszélt időhöz képest a színpadon végtelenül lelassuló, majd felgyorsuló idő.
A Vígben tavaly bemutatott Danton halála párdarabjának is felfogható Julius Caesart Alföldi általában kimentette azokból a kelepcékből, amelyekbe saját felfogása csúsztatta a produkciót.
Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.
…ebben Az Őrült Nők Ketrecében átlépjük a másság jól elkordonozott falait.
Csehov, aki köztudottan sokat perlekedett a színházzal komédiaként felfogott egyes műveinek „drámaizálása” miatt, meg lehetne elégedve, annyira áthatja a színrevitelt a bizarr nevetségesség.
