Napról napra

Tény, hogy a Today is today négyszerzős, illetve a Hullámok egyszerzős koreográfiája egymástól messze jár és keresgél, de mindkettő mélyén izzik a vágy, hogy így vagy úgy, de felülkerekedjen önmagán.

Miután két estén át néztem, ahogy táncosok rázkódnak a színpadon, rájöttem, hogy a tánckritikaírás és a szeizmológia rokonszakmák. Nézem a felszínt. A testek felszínét. A test remeg, a feszültség nő, váratlan mozdulatok és hangok robbannak ki belőle. Én pedig a rezgéshullámok terjedéséből próbálok következtetéseket levonni a mélybeli folyamatokra nézve.

Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.

Egy előadás, egy alkotó sokféle úton érintheti meg a közönséget. Például átvitt vagy a szó szoros értelmében. (…) Az első esetben a kapcsolódási élmény következmény, eredmény, ha úgy tetszik, titkos jutalom, a másodikban explicit eszköz, cél. Méghozzá kockázatos.

Az esztétika és a táncelmélet folyamatosan próbálja meghatározni, ami tárgyaként elé kerül, és keresi a kifejezéseket, szempontokat, ami alapján egy táncelőadásról egyáltalán beszélni lehet. Az alkotókat persze mindez a legkevésbé sem kell, hogy érdekelje, nem az ő dolguk megnevezni és fogalmilag megragadni, amit létrehoznak.

A vidéki tánctagozatok szerepét, jelentőségét senki nem akarja kétségbe vonni, de ez elsősorban helyben mérhető, országos kisugárzásuk csekély, amiben nyilván a mobilitás alulfinanszírozása és az anyaszínházi kötelezettségek is közrejátszanak.

Míg Pataky Klári munkái egyetlen alkotó folyamatos önkereséséből és jellegzetesen egyedi stílusban születnek, a Duda Éva Társulatot a műfajok és az alkotók sokszínűsége jellemzi.

A Trambulin egy markáns és mélyre hatolásra késztető mozgásnyelvvel, valamint elsősorban Maday Tímea révén az alkotás élményével, a Budapest Tánciskola pedig a mozgásnyelvek sokaságával és ezekre alapozva a teljes alkotói szabadság lehetőségével kínálja meg növendékeit. A tapasztalatok szerint mindkettő célravezető út.

A Ratville különös haláltánc, melyet az itt-ott fejét villanásnyira felütő, fanyar, groteszk humor csak még baljósabbá tesz. A Reptében hőse pedig hol táncoló fogalomnak, megtestesült eszmének, hol a kozmosz szívszorító magányra ítéltetett, tárgylemezre emelt teremtményének tűnik.

Az alábbiakban górcső alá vett három szólóprodukció esztétikai értelemben gyökeresen más, ám a szándék közös: a személyesség, sőt, a vallomásosság.

Az egyik tudomást sem véve korunkról időn, téren kívül lebeg, a másik politikai színházként arra reagál, ami körülöttünk történik. Az egyik saját zárt univerzumába záródik (…), a másik provokatív párbeszédbe lép (vitába száll?) a nézővel.

…a színészek nem félnek túllépni „az illendőség” határán és a nézőt zavarba, illetve kényelmetlen helyzetbe hozni.