Napról napra

Kisebb csoda, hogy előszót írhatok Pályi András 1963-ban betiltott színdarabjához. Mert az utóbbi tizenvalahány évben a szerző meg volt róla győződve, hogy „a [Tigris] egyetlen autentikusnak tekinthető példánya elveszett, és nincs mód a pótlására,” mígnem egy selejtezés alkalmával nemrég mégis rálelt az itt és most első alkalommal közölt változatra. „A Tigrisnek ez a példánya – […]

A Tanyaszínház, ahogy évtizedek óta szokás, vitte volna az előadást a környékbeli falvakba. Ezek magyar képviseletei azonban a Vajdasági Magyar Szövetség utasítását szolgai módon követve nem fogadták idén a truppot. Az előadást ezért a kavillói bázison játszották, ami utólag egészen magától értetődőnek tetszik, valójában azonban kellett hozzá a csapat gyors helyzetfelismerő-képessége, szakmai elkötelezettsége és kockázatvállalása […]

Az meg a magyar színházak közelmúltbéli kommunikációs baklövéseinek kontextusában egyenesen ámulatba ejtő, hogy a Csokonai Színház nem gondolta némán kibekkelni, míg a házat ért támadás lecseng. Bátor és szakszerű ismeretterjesztő kampányba fogtak, melyben a darab és a készülő előadás esztétikájáról tájékoztatták az érdeklődő közönséget.

A botrány azzal kezdődött, hogy Bosznia és Hercegovina bíborosa arra hivatkozva tiltakozott az előadás ellen, és kérte annak betiltását Szarajevóban, hogy az istenkáromló, egyaránt sérti a keresztények és a muzulmánok érzéseit, vulgarizmusával kigúnyolja a hit lényegét, méltóságában alázza meg az emberi érzéseket és általában mindazt, ami szent.

E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv.