Napról napra

Koltai M. Gábor rendezésében a belső szépség is kompromittálódik.

…az általános tompultság alatt nem mocorognak lefojtott érzések, szenvedélyek, fájdalmak.

Firsz alakját leszámítva hagyományos és könyvízű előadást látunk, néhány kiszámítható, hangulatfokozó, de ízléses gesztussal.

Ha a magyar színházat (amúgy jogos) panasz éri, hogy nem érdekli a valóság, akkor valami hasonló a mai litván színházról is elmondható lenne.

Nehéz rájönni hol fog kezet Bodó és Csehov, mikor értik egymás szavát, mikor csiszolódnak össze.

Ilyenformán a ház – azaz a könyvhalmok – darab végi összedőlése remekül egybecseng a drámában megbújó, már említett leszámolással a régi korok irodalmával.

Csehov a tudtunkra adja, hogy Mása az isten háta mögötti mocsárból a magasba szeretne feltörni (Kuligin neve az isten háta mögötti semmire utal, Versinyiné pedig a magasságot jelenti).

Letisztult formakultúrájú, világos gondolatvezetésű, formátumos Csehov-értelmezést van szerencsénk látni.

Ezúttal is a három szőke nővér vadul vibrál, beleértve a vénlány Olgát is…

Minden színész makulátlan alapossággal szolgálja a rendezői koncepciót, könnyeden és bátran fordítja ki saját figuráját, egészen a Csehov által szándékolt szánalmasságig.

A válogatás körüli vita úgy hozzátartozik a Színházi Találkozóhoz, mint a napsütés a májushoz.

Kolozsváron, tavaly decemberben a közönség végignevette az előadást, értette, amit lát, nálunk – október 23-án – csak kevesen követték azt az érzelmi hullámzást, amely megkísérelte magával ragadni őket.