Adott egy alkotó, aki a látszólag már kissé divatjamúlt, de általa mégis frissnek ható posztmodernnek megfelelően legutóbbi előadásaiban saját szétfolyó identitásait tematizálta. És miközben ennek az alkalmi recenzenst megszégyenítő irodalmi felkészültséggel, valamint önreflexióval állt neki (magyarán részben előre el is végezte a recenzens munkáját), saját bevallása szerint éppen önnön megfejthetetlensége, identitásainak újra és újra sikertelen…
Schilling Árpád egyszer azt mondta, hogy amikor a színházi szakma ott feszengett Halász Péter önfelravatalozásán a Műcsarnokban, nem értve a gesztusban rejlő iróniát, na, akkor halt meg a magyar avantgárd.[1] Hová tűntek avantgárd hagyományaink? Elmentek a Squattal együtt New Yorkba? Rosszabb napokon úgy tűnik, igen. A József Attila Kör kerekasztal-beszélgetésén a Trafóban viszont hat fiatal…
Azt szokás mondani, hogy ma már nincs tabu, „mindent szabad”, de vajon tényleg ekkora lenne a belső és környező szabadságunk? Körkérdésünkben kortárs színházcsinálókat és gondolkodókat kérdeztünk arról, mit jelent számukra a „radikalitás” a színpadon 2019-ben Magyarországon. Hiszen ha Brechttel együtt hiszünk a néző kizökkentésének fontosságában, akkor azt is tudnunk kell, hogy szerinte minden korban és…
…a láthatóan eredményes művészi teljesítmény nyilvánvalóvá teszi, következetesen építkező társulatról van szó.
A magyar színházak nagy része még mindig úgy gondolkodik, hogy előadást csak drámákból kiindulva lehet készíteni. Mostanában pont azok szakítanak leglátványosabban ezzel a hagyománnyal, akiknek a drámák színpadra állítása a tanult szakmájuk.
Mind az öt drámai produkció az emberi elszigeteltség, a hiány, a vágyakozás és a kommunikációképtelenség témáját járja körül.
…ez az oroszlán nélküli csoportkép-abszurd éppen úgy és azáltal képes már-már az elviselhetetlenségig nőve működni, hogy a párbeszédmonológok egyben monológ párbeszédekként is funkcionálnak. Ez a fajta válasznélküli válaszreakció húzza széttöredezetté, mérföldnyi hosszúvá a jeleneteket.
