…végzett rendezőként nehezebb szabadon rendezőnek lenni, mint „nem-rendezőként”. Sokkal több elvárást gördíthetnek eléd, például már azzal is, hogy amikor felkérnek, azt mondják, válassz egy darabot. Nem mondják azt, hogy: „Min flesselsz?”, és te nem mondhatod azt, hogy „szeretnék növényekről csinálni egy előadást, és kell az egész színházépület hozzá, mert babokat fogunk csíráztatni”.
A kvótaellenes népszavazás gyászos napján Aiszkhülosz Oltalomkeresők című drámájával foglalkozni finom, de határozott politikai állásfoglalás.
A magyar színházak nagy része még mindig úgy gondolkodik, hogy előadást csak drámákból kiindulva lehet készíteni. Mostanában pont azok szakítanak leglátványosabban ezzel a hagyománnyal, akiknek a drámák színpadra állítása a tanult szakmájuk.
Igen, Fekete Ádám darabjának „üzenete” éppen ennyi: a zenére táncolni, az életet élni kell.
A látvány is azt az érzést fokozza, hogy félelmetes árnyak és a tudatalatti erdejében járunk.
A magyar színházban régóta (egyed)uralkodó fogalom a reprezentáció, pontosabban az a jelenség, amikor a színpadra kerülő jelek, testek valami másra, tehát egy szerepre utalnak, nem pusztán és főleg nem elsősorban önmagukra.
Mind az öt drámai produkció az emberi elszigeteltség, a hiány, a vágyakozás és a kommunikációképtelenség témáját járja körül.
…ez az oroszlán nélküli csoportkép-abszurd éppen úgy és azáltal képes már-már az elviselhetetlenségig nőve működni, hogy a párbeszédmonológok egyben monológ párbeszédekként is funkcionálnak. Ez a fajta válasznélküli válaszreakció húzza széttöredezetté, mérföldnyi hosszúvá a jeleneteket.
