A fesztivált átszövő nagy korrupciós keretjáték nyilvánvalóan nemcsak arra volt jó, hogy néhány napig eltartható álvalóságmentes fikciók jöhessenek létre, hanem arra is, hogy tovább formálódjon egy amúgy is formálódóban lévő közeg, egy egyelőre nagyrészt a fővárosban koncentrálódó közösség, amelyben fontos szerepet játszanak a politikailag aktív fiatalok.
…az alkotóknak történetmesélés helyett világot kell építeni, mégpedig úgy, hogy abba a gyerekek is bele tudjanak illeszkedni, már az előadás alatt, de utána is – hiszen a húsz-harminc perces előadást minden esetben közös játék követi.
Egy biztos: a 2016-os őszi, feszültségektől és botrányoktól sem mentes fesztivál bizonyította, hogy továbbra is az egyik legfontosabb és minden bizonnyal – a szó több értelmében is a legizgalmasabb színházi esemény a Balkánon. És bizonyította azt is, hogy kiirthatatlan erővel él itt az emberség, a megértés, végeredményben az élni akarás, az emberi módon élni akarás […]
Nem elsősorban és főleg nem kizárólag az előadások színvonala jelenti a különbséget; azt gondolom, hogy egy fesztivál szellemi műhely is, ilyen értelemben értékét az mutatja meg, milyen minőségű diskurzus alakul ki alatta és körülötte.
Ezt a fesztivált például úgy találták ki, hogy részint az Európai Előadó-művészetek Fesztiválja (FEST – Festivalul Spectacolului European), részint a Román Dráma Fesztiválja (FDR – Festivalul Dramaturgiei Române); részint tágasság, szépség, bravúr, részint mindennapi gondok, úgy mint válságocska a házasságban, elvakult nacionalizmusok, fiatalok elmagányosodása stb.
Hadd fecsegjem bele ebbe az írásba most, ne csak a kirakatot, hanem amit nem teszünk ki az ablakba, azt is. Hátha van olyan érdekes a szorongás és a bizonytalanság, mint ha valamit jólfésülten késznek tételezünk; hátha lehet olyan fontos egy nyugtalanító kérdés, mint egy körülbástyázott állítás.
A Kortárs Drámafesztivál Budapest igazgatójával Proics Lilla beszélgetett a fesztivál múltjáról, jelenéről, viszonylatairól, távlatairól.
Egy független fesztiválon nem feltétlenül jó – például letisztult –, inkább vitatható, új szemléletet mutató, gondolkodásomból kizökkentő előadásokat szeretnék látni; persze ez is a „jó” egy lehetséges definíciója. Részemről ezt a szemléletet minden élő és nem muzeális színházi fesztiválra kiterjeszteném, itt viszont ez nem is kérdés, beleférnek nagy tévedések, csak egyvalami tilos: unatkozni.
Hamar kiderült számomra, hogy a zsűribe zárkózni nemcsak a vállalt kötelezettség teljesítése, hanem az egyetlen lehetőség a vágyott szakmai töltekezésre.
Erős kontrasztot képez, ahogy a két különböző rendező ugyanannak a szerzőnek a talán kissé giccs-gyanús szövegeihez nyúl.
…a Tennessee-darabban Szemenyei János, az Albee-előadásban pedig Rusznák András volt egészen lenyűgöző.
Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.
