Napról napra

Az elmúlt években Magyarországon végbemenő kultúrpolitikai változások kapcsán osztrák szomszédaink „ízelítőt kívántak adni egy színházi nagyhatalom kínálatából”.

A magyar nézőnek ismerős ez a világ, amelynek jellemzője a „híres-neves ír köd, ahol igaznak látszik a hazug, és hazugnak az igaz”.

Mifelénk nemegyszer előfordul, hogy az előadás minőségével köszönő viszonyban sincs az elért közönségsiker (ami persze megint nem csupán az üzleti célú színházakra jellemző).

A konszolidált művészetek a kialakult (vagy áhított) rendet reprezentálják, a kísérletezés pedig a zűrzavart, a változásokat, az érlelődést.

Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.

Ugyanazon szerzők ugyanazon darabjai kerülnek színre, legfeljebb egyikük-másikuk egy időre „kimegy a divatból”, hogy aztán néhány évad múltán ismét mind sűrűbben vegyék elő.

Nem tudható, mi az alkotói cél.

A gond csak az, hogy célközönségként nem emberek, hanem a baromfitelepek lakói vannak belőve…

Abban persze rögtön bárki egyetért, hogy a most nálunk alkotó Nigel Charnock egykori együttese, a DV8 fizikai színház.

Számára az ötvenhatos forradalom ugyanúgy csak ürügy a játékra, szórakoztatásra, mint egy közepes színvonalú, hétköznapi félrekúrás.

Az előadás nem látszik szólni semmiről, ami annak ellenére jól észlelhető nézőtéri unalommal jár, hogy egyes jelenetei önmagukban izgalmasak és gondolatébresztőek.

Strand után a sztráda. Középen kettős záróvonal választja el a sávokat, sebességkorlátozás nincs, de minden beelőzhetetlenül tart a láthatatlan vég felé.