Napról napra

…ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását.

Ödön von Horváth élesen metszett figurái, cselekményfordulatai ugyanis, ha nem óvatos a rendező, könnyűszerrel beleragadhatnak a didaktikusság, és ezzel a direktség csapdájába. Gáspár Ildikónál ezt önkéntelenül felerősíti olykor az aktualizálás szándéka.

Mégsem a „nagymítosz” köti le figyelmünket, hanem a cserepei. A kérdések sora: „miről szól” ez a premier? Mi a „főgondolata”? Isten? Az „istenkitalálás”? Az áldás fontossága? A szeretet mindenhatósága? Egyén, család, nemzetség, nép, ország, kontinens egymásra utaltsága?

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

Felemelő olyan színházat nézni, ami látszólag a hagyományos dramatikus és városi színházi kultúrát követi, de amiben az alkotók érintettsége mégis kézzel fogható.

Igen, Fekete Ádám darabjának „üzenete” éppen ennyi: a zenére táncolni, az életet élni kell.

Elsőként az a kérdés merül fel, hogy kik ezek a fekete ruhás nők, akiket a színpadon látunk: két külön személy, vagy valójában egy uralkodónő két különböző arca?

A darab hibáit tetézi az előadás…