Werkfilm ez leginkább. Akkor is, ha az alkotók „dokumentumfilm-online-próba-videókonferenciá”-nak hívják a formát, melynek segítségével rögzítették egy készülő előadás kidolgozottsági szintjét, megnyitva előttünk otthonuk egy-egy szögletét is. A 2020-as koronakarantén kezdetén az élménymegosztás adakozó aktusa lett ez a kevert műfajú játék.
„Az ember teljesen fel tud oldódni abban, amit csinál” – mondja Gáspár Ildikó rendező a Hangosító 12. adásában, amely a sikerről szól. A műsor vendégei még Tasnádi Bence: “Ugyanazok nézik, ugyanazok játszanak… kis pezsgésre volt szükségem” és Gyabronka József: “Azt mondtam magamnak, hogy ezt sürgősen abba kell hagyni.” A résztvevőkkel Gócz Anita beszélgetett. Hallgassátok meg […]
Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.
Gianina Cărbunariu Artists Talk című előadásáról két rendező, Gáspár Ildikó és Kelemen Kristóf beszélgetett.
Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.
Mivel rendelkezik némi hatalommal ebben a világban, a kritikus felmutathatja a jót, és szankcionálhatja az elfogadhatatlant.
…ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását.
Ascherék bátorsága – a düsseldorfi előadáshoz hasonlóan – abban mutatkozik meg, hogy a tetralógia elbeszélés-központúságának alá merték rendelni a színpadi hatásokat. Az Örkény Színház előadása igazából nem színház, hanem a legközvetlenebb történetmesélés, a mesemondás bűvölete pedig mindvégig, a három részen és az ötórás játékidőn keresztül is kitart.
A legfontosabb kérdésnek azt éreztem, hogy vajon a mélység szélén ül-e a gyermek? Egy katasztrófa előtt állunk-e megint – mint ahogyan ezt Mann már érzékelhette 1925-ben, amikor belefogott a regény megírásába –, „visszazuhanunk-e az emberré válás előtti létbe”, mint Jákob fiai, amikor fogukkal szaggatták le a csillogó ruhát testvérükről, Józsefről?
Ödön von Horváth élesen metszett figurái, cselekményfordulatai ugyanis, ha nem óvatos a rendező, könnyűszerrel beleragadhatnak a didaktikusság, és ezzel a direktség csapdájába. Gáspár Ildikónál ezt önkéntelenül felerősíti olykor az aktualizálás szándéka.
Mégsem a „nagymítosz” köti le figyelmünket, hanem a cserepei. A kérdések sora: „miről szól” ez a premier? Mi a „főgondolata”? Isten? Az „istenkitalálás”? Az áldás fontossága? A szeretet mindenhatósága? Egyén, család, nemzetség, nép, ország, kontinens egymásra utaltsága?
…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.
