Napról napra

Tizenhatodik éve rendezi meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Desiré Fesztivált, és ez akkor sem volna kis szó, ha nem a legbátrabb és legformabontóbb fesztiválról beszélnénk, amely a magyar színházba becsatornázza a posztjugoszláv színház felől érkező legbátrabb és legformabontóbb impulzusokat. Hogy aztán a magyar színház hogyan és milyen mértékben él ezzel a lehetőséggel, az […]

A MILF a zenés, fizikai színházi és stand-up elemek vegyítése ellenére nagyon is történetalapú előadás: egy negyvenes nő és egy huszonéves férfi kapcsolatát, emellett a nő élet- és családtörténetének epizódjait beszéli el. Erre a történetvázra fűződnek fel aztán azok a témák – az öregedés, a nemi szerepek, az egyedülálló szülőség, a női karrierutak, a társfüggőség, […]

A magyar táncszcéna eltérő helyzetű és a táncot is másként értelmező csoportjainak szakmai együttműködése szinte teljesen hiányzik. Ha ennek okait keressük, megkerülhetetlenül előbukkannak azok a mély és talán örökre feloldhatatlan ellentétek, amelyek a színházi tánc történetét azóta kísérik, mióta megjelent a balett egyeduralmával és konvencióival szembeszálló sokféle modern tánc. A múlt századig ugyanis a balett […]

Különös hasonlóság, hogy mind Gergye Krisztián, mind Fehér Ferenc a korlátokkal dolgozik, csak amíg A test emlékezetében a korlátok fizikailag, addig a Tofu P. Potterben lelkileg állítódnak föl.

A távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. Gergye Krisztián és Hód Adrienn, bár egy városban élnek, és mindketten a kortárs táncban alkotnak, sohasem dolgoztak együtt. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

A tékozló fiú nyárról nyárra hazatér, a Kőszegi Várszínház évek óta elképzelhetetlen Gergye Krisztián-bemutató nélkül. A táncos-koreográfus ismét szólóval jelentkezett: az Ahol a sötétség a színlap szerint is a múlt évi Levitáció folytatása.

Azt szokás mondani, hogy ma már nincs tabu, „mindent szabad”, de vajon tényleg ekkora lenne a belső és környező szabadságunk? Körkérdésünkben kortárs színházcsinálókat és gondolkodókat kérdeztünk arról, mit jelent számukra a „radikalitás” a színpadon 2019-ben Magyarországon. Hiszen ha Brechttel együtt hiszünk a néző kizökkentésének fontosságában, akkor azt is tudnunk kell, hogy szerinte minden korban és […]

Zelda mozdulatai egyrészről nagyon érzékiek, sőt erotikusak, ám ebben is autonóm, önazonos és legfőképpen egyedi. Másrészről a tánc az őrület, a skizofréniával való harc egyik megjelenési módjává válik, az önmegfejtés egyik fő eszközévé.

A vidéki tánctagozatok szerepét, jelentőségét senki nem akarja kétségbe vonni, de ez elsősorban helyben mérhető, országos kisugárzásuk csekély, amiben nyilván a mobilitás alulfinanszírozása és az anyaszínházi kötelezettségek is közrejátszanak.

A csaknem két évig készült, és épp idén száz éve, 1917-ben az Operaházban bemutatott mű azonban zeneileg annyival komplexebbnek bizonyult a szüzsénél, hogy szinte képtelenség úgy táncszínpadra vinni, hogy mind a librettónak, mind a hangzó anyagnak hibátlanul megfeleljen.

Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.

…a magyar táncművészetben, élen a néptánccal, megvan a hagyománya annak, hogy bojt legyen a mindenkori kultúrpolitika díszes kalapján. De igazságtalan lenne csupán erre leszűkíteni a táncművészet hozzájárulását az emlékezetpolitikai diskurzushoz, hiszen ennek a művészeti ágnak is megvannak a maga 56-os élményei és történetei.