Ilyet én egyetlen más hazai színházi fesztiválon sem láttam: az alkotók múlhatatlan figyelemmel kísérik a programot reggeltől estig, épp csak a saját előadásuk közben nem ülnek a nézőtéren.
Ez a nyelvi tágasság, kulturális sokféleség is erény. Nem „érteni” kell (a szavakat), hanem érzékelni a világ nagy, könnyű tágasságát.
De nemcsak azon – egyébként nyitott, érdeklődő – színházlátogatók szemhatárán esnek kívül a gyerekeknek játszó színházak, műhelyek, akik közelében éppen nem élnek alkalmas korú gyerekek. A hivatásos nézők, a színházi kritikusok többsége számára is periféria ez a terület, még akkor is, ha egyre rendszeresebben jelennek meg írások a különböző portálokon, folyóiratokban gyerekszínházi előadásokról.
… ez az az előadás, amelyre gender-szempontból bizonyára Kövér László is elégedetten rábólintana…
Friedenthal Zoltán újszülöttjének megjelenésekor azonnal megértjük, hogy ez a történet a másságról szól, és az abból fakadó ontológiai mélységű magányról.
A cím maga drámai meséket, gyerekdarabokat jelöl meg, ily módon nem korlátozza a kötet érvényességi körét a bábszínházakra. A szövegek nagy szabadságot adnak a technikai megvalósítás terén, nem tartalmaznak sok instrukciót.
Úgy látszik, elindult a festmény – színház tendencia.
