Napról napra

Tavaly decemberben jelent meg a Telex tárcarovatában Háy János Istenes vers című írása, amely címének megfelelően az istenes versről szól, versszakról versszakra ismertetve, Háy módra, a költői műfaj jellegzetességeit. Kicsit olyan ez az opusz, mintha a Szavalóverseny című korábbi Háy-darab kiegészítő melléklete lenne.

Azt beszélik, öt percig sem bírja ki, hogy senki legyen. Muszáj megpróbálnia győzni, de gyűlöl veszíteni. Felmorzsolódik az őt szerető nők között, mint görög hős darabokra tört szobra, síkjaira esett kubista festményalak, történeteiben, megszépített-kiszínezett meséiben élő, nagyra nőtt gyermek. Félni kell tőle, és dajkálni kell, rettegni és eligazítani őt. Magánya és nárcizmusa kegyetlen, szánni, talán […]

Másképpen néz végig az ember naponta négy-öt darabot, mint mikor egy este csak elugrik színházba. Akaratomon kívül egymás tükrében kezdtem vizsgálni minden előadást, keresni a közös elemeket, hasonló témákat, megoldásokat, egymáshoz viszonyítva hoztam minőségi ítéletet is.

Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.

Ritka az a színházi este, amikor hazafelé azt dünnyögi az ember, hogy „No, akkor most megtanuljuk X vagy Y nevét!”. Időnként azért megesik. Abban, hogy az Átrium és a Mentőcsónak új bemutatóját látva, a tavalyi évben Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában végzett, s most – mondhatni – teljes fegyverzetben elébünk álló Kovács Máté […]

Vannak-e tabuk a színházi múltfeldolgozásban? Tabu-e Trianon a mai magyar dráma és színház számára? Végső soron: van-e dolga, teendője a magyar színháznak a Trianon-trauma feldolgozásában? És ha van, mi az akadálya ennek? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg neves színházi alkotókat, szerzőket, rendezőket. Vajon miért hiányzik a színházak műsorából a nemzeti történelem ezen epizódja, és abban […]

Soha nem találkoztak, egymástól sok száz kilométerre dolgoznak, az út, amelyet színészként járnak, mégis hasonló. Dálnoky Csilla csíkszeredai színésznő a kaposvári Mészáros Sárát szólította meg.

Mit jelent bezárva lenni, majd eszmélni és szabadulni, illetve milyen egy zárt rendszerbe beépülten kifulladásig menteni a lehető legtöbb lelket – erről a két, rokonítható témáról szól két nyomasztóan szép játék ezen a télen. Mindkettő rendelkezik valóságalappal. A lényegük pedig ugyanaz: menekülj!

Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.

A pozíciójában akkor frissen kinevezett Keszég a 2015/2016-os évadzárón úgy fogalmazott: kis lépésekkel, de kellő szigorral szeretne előrehaladni. Nos, a szigort a néző nem látja – nem is biztos, hogy látnia kell –, a kis lépéseket viszont nagyon is érzékelte, két előadás, a János király és a Kazamaták esetében pedig pregnánsan tapasztalhatta.

Anna egy pillanatnyi gyászmunkát sem enged magának. A tudata mélyére száműzi az egykor szeretett férfit, és minden idegszálával a túlélésre koncentrál.

A három előadásban a legérdekesebb megfigyelésem az volt, hogy bár igen különböző állapotú és eltérő képességű színészek dolgoznak együtt, mindannyian igyekeznek a csapatot erősíteni.