Őszintén megvallva, a Marilyn Monroe-ról szóló előadás abból a késztetésből született, hogy megtörjem az iránta táplált, némiképp titkolt rajongásom erejét.
A társulatunkban nem előadóművészek, énekesek dolgoznak, hanem színészek, akik természetesen magasan képzett operaénekesek.
A munkáról alapvetően más felfogásunk van.
Rengeteg szeretőm van. Bár a tánc az én szótáram, s benne a mozgó testek a szavak, azt gondolom, nem vagyok igazán jó koreográfus.
A nézőnek hajlandóságot kell mutatnia az új színházi formák, a figyelem másfajta irányítása iránt, és ki kell próbálnia ezt az újfajta magatartást.
Amikor Ascher Tamás kiválasztotta a darabot, azt mondta: a gőgös apolitizálást választja.
Számomra érdekes felismerés, hogy Móricz majdnem csehovi mélységű író.
Aztán rájöttem, hogy lehet ugyan egy ideig színházi akciókban meg projektekben gondolkodni, de ha színészekkel akarok dolgozni, szerepet kell nekik adnom.
Dráma nélkül nem lehetünk emberek. Igényli a tudatunk, hogy megbirkózzon a világgal, és a dolgokat bizonyos mintázatokba rendezze.
… az emberek nem „sok boldogságot”, „jó szerencsét” kívánnak egymásnak, hanem prosperityt, vagyis meggazdagodást.
Nem szeretem azt a színházat, amely ajánlatokat tesz a nézőnek, inkább azt a fajtát, a görögök színházát kedvelem, amely magával invitál egy utazásba, egy rítusba.
„Színdarabjai viszont többnyire azért rosszak, mert ebben a műfajban Móricz a kor rossz konvenciójának akart megfelelni.”
