Napról napra

Dante klasszikusától erősen elrugaszkodtak, míg Kleist drámájának az adaptációja esetében csak a hangsúlyokkal játszottak Hegymegi Máté és alkotótársai a két októberi bemutatóban. Azonban a hasonlóságok szembetűnőbbek, mint a különbségek, így például a feszes, pörgős szerkezet vagy a szociálisan érzékeny végkicsengés.

Fontos társadalmi missziót szolgálnak a tantermi színházi előadások, melyek bármilyen teremben komplex élményt nyújtanak és olyan kérdéseket tematizálnak, amelyekről minden gyereknek fontos gondolkodni, vitatkozni, játszani. Az énhatárok megőrzése, a mindennapi függőségek, a felnőtté válás nehézségei konzervatív, liberális, balos, jobbos családok számára egyaránt lényeges, húsba vágó lehet.

A sötétben három bársonyos női hang meséli gyermekkori álmait: bölcs csacskaságok, (ir)racionális jövőképek, karriervágyak zsonganak a mikrofonban. Olyan gyors tempóban jönnek a mondatok, hogy bár érzékeljük a különböző szólamokat, mégsem tudjuk élesen körülhatárolni a három személyiséget: összeolvad az, ami közös és ami megkülönböztet. A Saját drive következő jeleneteiben aztán szétválik egymástól és egyre jobban körvonalazódik […]

A Jurányiba menet édesanyámnak meséltem, hogy épp egy előadásra megyek, mire ő megkérdezte, hogy milyen előadásra. Mondtam a címet: Mit ér, ha?, ő pedig visszakérdezett, mit ér ha, mi? Én: mit ér a nő, ha elmúlt 40. Édesanyám sokatmondóan felnevetett.

„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha […]

Azt is meg kell jegyezni, hogy „a férfiak rosszak, mindenre képesek”, de közben a sok kérdés mind kimondatlan marad. Eszterben mindössze a megmagyarázhatatlan zavart s a szégyent ülteti el: most valahogyan másként kellene viselkedni, de hogyan is?

Irodai életforma, kiégés és robotizált szexualitás – jelenünk égető problémái ezek, és egyáltalán nem gondolom, hogy ilyesmivel nem szabad viccelni. Ugyanakkor vágytam volna rá mind Az algoritmus, mind az Irodai patkányokesetében, hogy ennél egy kicsit messzebbre merészkedjenek a választott anyagban.

…alkalmas-e vajon a szánalom arra, hogy színpadi történet magasodjék fel belőle? Rendelkezik-e elég erővel az alkotói részvét ahhoz, hogy beleborzongjunk a látottakba?

A szereplők egytől-egyig konfliktushelyzetbe kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak gyereket. (…) Egy-egy ember életének a legfontosabb és egyben legintimebb kérdései ezek – még akkor is, ha a politikai és a társadalmi elvárások nem hajlandók erről tudomást venni, hanem egyértelmű és leegyszerűsítő válaszokat erőltetnek.

Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.

És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.

A Benne vagy a pitiáner országrontás feketekomédiája: egy mindennapi anyagi gondokkal küzdő kisvállalkozás és egy sündörgő hivatalnok korrupt összjátéka. Mintha az élet írta volna, olyan valóságos, és olyan precízen van összerakva, mint egy svájci automata óraszerkezet.