Nekem ez a szöszmötölős színházcsinálás áll kézre, igaz, így legfeljebb jól megcsinált előadások születnek. A színészek szívesen dolgoznak velem, a nézők pedig általában kedvelik ezeket a munkákat.
A vígszínházi legújabb Istenítéletnek van egy kivételes jellegzetessége: elkészült a bemutatóra. Teljesen. Van eleje, közepe, vége…
Ahogy a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében talán nem egészen precízen rögzített díszlet kocsmapult berezeg minden alkalommal, amikor valaki nekitámaszkodik vagy hozzáér, jelezve az érvényesség instabilitását, ugyanúgy meg-meginogni látszik ennek az egész esti mesének a hitelessége is.
Kérdéseket a válogatás vet fel.
…mintha alapvető eldöntetlenség érződne.
Azt szokták mondani, hogy ehhez a pályához szerencse is kell, de akkora szerencse, mint amilyen nekem jutott – és jut azóta is -, csak kevés embernek adatik meg.
Babarczy nagyvonalúságának, kísérletezőkedvének és huncutságának köszönhetően próbálkoztunk meg a rendezéssel. Egy évadra megkaptuk a stúdiót is, ahol előadásokat hozhattunk létre.
…távolról sem annyira reménytelen a magyar drámairodalom, mint azt néha hisszük, vagy hinni akarjuk.
Székely 1988-ban a Katonában, Ascher 1991-ben a kaposvári Csiky Gergely Színházban, Zsámbéki 2011-ben ugyancsak a Katonában állította színpadra A mizantrópot.
Csodával határos, ha születik, erősödik, él egy új kulturális vállalkozás.
Vajon süket és vak a magyar színház, hogy nem veszi észre a témát, amely a földön hever?
A játék különben egyenetlen, stilárisan összehangolatlan, de ez nem csökkenti az előadás élvezeti értékét.
