Sándor L. István könyve kényes és krimi izgalmú színháztörténeti periódust rögzít, dokumentál, adatol. A szerző szélesre tárja a vizsgálódás szemhatárát, s a legszélesebb történeti, kultúrpolitikai és „nagypolitikai” kontextus felvillantásával írja meg monográfiáját a Katona József Színház megalakulásáról.
Az Oszlopos Simeon a maga korában tartalmával számított forradalminak; ma sem csillogtat avantgárd vonásokat. A hagyományos dráma ma is rugalmasnak tetsző, tágítható-megújítható potenciáljával válik ki…
Áldozat a férfi, akit Fekete Ernő alakít, és akit a néző Szögi Lajoshoz köt, áldozat az író, Borbély Szilárd, akit szintén Fekete testesít meg, és a vádlott is, akit Tasnádi Bence visz színre.
Az előadás kezdetén Fullajtár Andrea előnytelenül öltözött, önmagát elfogadni nem képes, nekünk végig háttal álló nőt alakít. Még a nézővel sem mer szembenézni.
Szorokin lényegében a tradicionálisan orosz, Bahtyin által leírt szó-esztétikát konceptualizálja a szövegeiben.
…a szövegre kezdünk összpontosítani, fókuszálni, látjuk a szöveget mondó embereket és az embereket körülvevő teret, a tér azonban semmi másra nem jó, csak arra, hogy a szöveghez vezessen vissza bennünket.
…az elektronikus média által kínált világban felnőve-élve, az egész létező világ folyamatosan önmaga paródiájának tetszik.
Nálunk még mindig nincsen a köztudatban, hogy a színházpedagógia mennyire fontos, hogy mennyi ága van.
A súlyos és mégis élvezetes előadás a Katona újabb érájának egyik legizgalmasabb, legmonstruózusabb vállalkozása.
Nem tartom lehetetlennek, hogy a Katona új Kurázsija a színház természetéből fakadó, késleltetett hozzászólás a Kurázsi mama „poszt-brechtiánus”, új irányához…
…csak a kaposvári „legenda” kritikai attitűdjét próbálják rekontextualizálni. Újrahasznosítani.
Zsámbéki színháza igaz, őszinte, külvilágra érzékeny színház, és olyan embertelen, törtető világban, amelyikben már nincs helye színháznak, mi lenne jobb választás, mint egy Brecht-darab.
