Napról napra

Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.

Az elmúlt években Magyarországon végbemenő kultúrpolitikai változások kapcsán osztrák szomszédaink „ízelítőt kívántak adni egy színházi nagyhatalom kínálatából”.

Talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben…

Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.

…lehet bele akár aktuálpolitikát is hallani, de nem muszáj.

Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását.

A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.

…a társulat által közösen írt darab ötletekkel, sorsmorzsákkal, gegekkel és fikciós síkok sokaságával zsúfolt dramaturgiájában elveszik a személyesség illúziója.

Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be…

A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény.

Zsámbéki elképzelésében a színpadi térnek sajátos, vertikális rétegzettsége van. Az egyes jelenetek koreográfiája arra épül, hogy ki melyik „térrétegből” beszél éppen… 

…éppen a cseh színház mintha távolabb állna tőlünk, mint, mondjuk, a román vagy a német, a lengyel vagy az orosz.