Napról napra

De [a Homemade] legnagyobb erénye mégis az őszinteség akarása, az, hogy végre lényegi témát feszegessünk, a színház legyen mindenkié.

Be jó, az égre nézünk, a transzcendencia felé! Kár, hogy valójában a közeli zsinórpadlást látjuk, ha a nagyszínpadra épített stúdiótérben felfele kandikálunk…

Ez az írás épp a megnémulás ellen próbál szót emelni. Ugyanis ott billegünk hangunk elvesztésének a határán.

Azt írtam, más ez az előadás, mint amihez Kolozsváron hozzászoktunk. Mennyiben tekinthető a „megszokás” esztétikai ítéletek megalapozójának?

Hadd fecsegjem bele ebbe az írásba most, ne csak a kirakatot, hanem amit nem teszünk ki az ablakba, azt is. Hátha van olyan érdekes a szorongás és a bizonytalanság, mint ha valamit jólfésülten késznek tételezünk; hátha lehet olyan fontos egy nyugtalanító kérdés, mint egy körülbástyázott állítás.

Zakariás Erzsébet háromnyelvű kötete (románul, magyarul és angolul, ebben a sorrendben, szerkesztő: Andreea Iacob) Janovics Jenőről több, mint hiánypótló.

Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.

Észak-Erdély újra Magyarországhoz tartozásának ötven hónapjában a színház a kultúra és művészet legfontosabb, kiemelt jelentőségű helye, mint élő, közösségi, az irodalommal szemben fizikai tér is. 

Inkább egy szociálpszichológiai kísérletre hasonlít, de persze nem az.

Bohócorral, bohózattal, boiótiakkal és bocsánatkéréssel folytatódik a fesztivál…

Ibsen drámája arról a magányról szól, amelytől rettegünk.

Szerencsére születtek olyan előadások is, melyekben a jelentéshez jól megválasztott és érvényesen működtetett nyelv is társult.