Napról napra

A színikritika alapvetően szubjektív műfaj, kritikusként az ember mégis, amennyire csak lehet, igyekszik eltávolítani mondandóját a saját személyétől. Ám vannak olyan előadások, amelyeket igenis fontos, hogy a kritikus úgy igazán átfolyasson magán, s írás közben a szigorú eltartás helyett egy lépéssel közelebb engedje magát a látottakhoz.

Szenvedélyekkel teli két előadást láttam a mai Magyarország területének elsőként alapított magyar nyelvű kőszínházában, a 200. jubileumi évadát élő miskolci színházban. Sok tehetséges ember megfeszített munkájának köszönhető, hogy az utóbbi években a vidéki színházművészet zászlóshajójává lett ez az intézmény. Különösen becsülendő az a mindinkább erősödő törekvésük, amellyel az ifjúságot próbálják hatókörükbe vonzani. Most újfent tapasztalhattam: […]

A bemutató tükrében az izgalmas mű inkább mutatkozik problematikusnak, semmint jónak, érdekesnek, színpadra termettnek – és Büchner ebben nagyjából ártatlan.

A román színház – ellentétben a magyarral – világszínház, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is már régóta az.