Napról napra

A párizsi Comédie Française társulata kétszer játszotta Tartuffe, avagy a képmutató című előadását a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében a budapesti Nemzeti Színházban. Az előadás rendezője Ivo van Hove, a kortárs nyugat-európai színház kiemelkedő alkotója, Hollandia kvázi nemzeti színházának, a Toneelgroep Amsterdamnak a vezetője. Van Hove előadásai rendre nemzetközi együttműködések keretein belül készülnek, és megjárják […]

Kezdem a jóval: ennek az előadásnak a díszlete nem csupán mellbevágóan szép, de olyan izgalmas tereket nyit, s annyi mindent tud szcenikailag, hogy ebben aztán a Don Juan-mítosz minden pillanata érvényesülhetne. A nagy erejű látvány, melynek nyitóképe leginkább egy barokk templombelső mennyezetének vörösen viharzó felhőzetét idézi, később egy oldalára fordult, megalomán kriptát vagy egy éppen […]

Don Juan csábít, Molière megbotránkoztat, s mi lenne csábítóbb a Pécsi Nemzeti Színház premierjére érkezőknek egy kellemes megbotránkozásnál? – juthat eszünkbe elsőre. A január 21-én bemutatott előadás azonban bőven kínál új, más értelmezői lehetőségeket a fentieken túl.

Az úrhatnám polgár ezúttal egy felkapaszkodott, politika által megcsinált újgazdagról, a kövérkés, esetlen és hiú, uborkatermelőből oligarchává lett Mészárosról szólt. A Mészáros vezetéknév nem hangzott el az előadásban – iparági pletyka szerint nem hangozhatott el –, csak a keresztnév: Máté. Mivel Mészáros Máté alakította, parádésan.

… huncut egy rendező Bocsárdi László. Mert ellát minket bőven apró viccekkel, vizuális és akusztikus gesztusokkal és jelzésekkel, de (…) egy egészen más kódrendszer is kínálkozik az olvasathoz.

Sok dinnyével, két mikrofonállvánnyal, parti homokkal és füstköddel nyílt újra két év szünet után az Újszegedi Szabadtéri Színpad.

A nagy klasszikusok, mint Seneca, Racine vagy Molière előkelő helyen szerepeltek Avignonban. Darabjaik fénykorukat élik, lenyűgözve mind a közönséget, mind az alkotókat. A jól ismert tragédiák adaptálása kettős kihívást jelent a rendezők számára, ha egyrészt be akarják mutatni a tragédia monstruozitását, másrészt ha be akarnak indítani valamit az arisztotelészi katarzisból, amely színházi életenergiaként hatol be […]

Ebben a luxusra hajazó miliőben ugyanis az utánzás a legfontosabb cselekedet, a karaokézás a legművészibb megnyilvánulás, a szelfizés a legizgalmasabb időtöltés, és a „baráti körben” csakis a házilag gyártott kifutón lehet bemutatni az extravagáns ruhatár legújabb darabjait.

Négy évtized, negyven előadás, évente húsz-harminc vajdasági helyszín – miközben hol a bombák hullottak, hol a hiperinfláció emésztett fel mindent, hol a szomszédos országokban dúló háborúkba vitték a hadköteles férfiakat. Önmagában is megsüvegelendő teljesítmény.

Az eset és az Úrhatnám polgár két világ, szcenikában, térkezelésben, dramaturgiában alapvetően különbözik a két előadás, ugyanakkor mégis felfedezhető mindegyik mögött a szuverén rendezői olvasat.

…a láthatóan eredményes művészi teljesítmény nyilvánvalóvá teszi, következetesen építkező társulatról van szó.

Bagossy értelmezésében nem Tartuffe (Nagy Zsolt) kegyes szólamaitól esik hasra Orgon (Znamenák István), hanem a kegyes szólamokban való hinni akarás stréber igyekezete ejti transzba.