Napról napra

Ezek mind mink vagyunk, mink, magyarok.

Fehér Ferenc jól teszi, ha pedagógusként is mutatkozik, mert így lehámlik róla a „kedves utcai táncos vadember” imázs.

A Szász Dániel alakította szuperhős előbb mint bárányfelhő, majd mint viharfelhő van jelen, végül felhőtlenné válik.

Egy mesterségesen túlpolitizált társadalom, amely nem tud mit kezdeni civilizálatlan-aszociális nincstelenjeivel.

Kétely csak azért gyötör, mert García Lorca sztoriját ebben az esetben csupán a koreografálás laza ürügyének gondolom.

Soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak.

Góbi fehér ruháján fekete díszek láthatók, Grecsó fekete nadrágja felett diszkrét fehér mídert hord (lásd: transzvesztita művészet, irónia, androgün mítosz).

Irtó sokat lehet nevetni, és ezt örömmel nyugtázzuk.

Kényelmetlen az előadás, pedig a rendező Keszég László mintha inkább kényelmetlenkedőnek szánta volna.

A darabot mindaddig érdeklődve nézzük, és intellektuális rejtvényt is látunk benne, amíg fény nem derül a dramaturgia váratlan váltásainak egyszerű és praktikus okára.

Izgalmas kísérlet zeneként felfogni egy darabot, és mozgásszínházat koreografálni rá.

Budoárban élünk tehát mindahányan, hatalmas nagyestélyit imádunk istenként…