A Tanyaszínház, ahogy évtizedek óta szokás, vitte volna az előadást a környékbeli falvakba. Ezek magyar képviseletei azonban a Vajdasági Magyar Szövetség utasítását szolgai módon követve nem fogadták idén a truppot. Az előadást ezért a kavillói bázison játszották, ami utólag egészen magától értetődőnek tetszik, valójában azonban kellett hozzá a csapat gyors helyzetfelismerő-képessége, szakmai elkötelezettsége és kockázatvállalása…
Vajon mit sikerül kezdeni a darab meglehetősen egyértelmű figuráival és helyzeteivel? Hogyan lehet a közel százhúsz rövid snittből álló, de cselekményt csak nyomokban tartalmazó jelenetfüzért erős előadássá formálni?
Ödön von Horváth élesen metszett figurái, cselekményfordulatai ugyanis, ha nem óvatos a rendező, könnyűszerrel beleragadhatnak a didaktikusság, és ezzel a direktség csapdájába. Gáspár Ildikónál ezt önkéntelenül felerősíti olykor az aktualizálás szándéka.
…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.
A nácizmus bennünk van: ez Bagossy rendezésében is ilyen egyértelmű. A baj talán éppen az, hogy a színészek – a zene, a szöveg és a zongora mint szimbolikus jelek és tárgyak jelenlétében – valóban az előadás kellékeivé fokozódnak le.
A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.
Michael Thalheimer, Romeo Castellucci, Michael Haneke. Dráma és opera. Revideált klasszikusok. Ismert művek új hangszerelésben. Remek és remake.
A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény.
Bagossy Lászlónak is volt egy mindent meghatározó ötlete: Ödön von Horváth cselekményének színhelyét, az 1931-es müncheni Oktoberfestet bábszínháznyi kivágásra szűkíti.
