Napról napra

Ahogy az eredeti is rendkívüli éleslátásról, pszichológiai érzékről és kritikai gondolkodásról tanúskodik, az átirat is megtartja a kíméletlen külső nézőpontot és az aktualitásra épülő humort. Egyértelművé teszi: ha más díszletek között is, de ugyanaz történik, mint száz éve. És feltehetően ugyanez lesz 2045-ben is.

Amikor e sorokat írom, még csak bő fél éve élünk a koronavírus-járvány valóságában, de színpadjainkon máris hangsúlyosan szerepelnek az antiutópiák. Ennyire gyors reagálású lenne a magyar színház? Igen is, meg nem is: mindhárom, alább tárgyalt premiert az előző évad második harmadára, illetve végére tervezték – filológiai csemege volna tudni, hol mi változott, mi lett kevésbé […]

Idén ősszel az Örkény Színház nagyszínpadán gondoskodó szakmában dolgozó emberek álltak a társulat színészei mellett. Ebből az apropóból kezdeményeztük az alábbi beszélgetést, amelynek fő kérdése: mi történik egy adott színházi irányzattal a struktúra különböző szegmenseiben?

Az Örkény Színház feladja azt a politikai virágnyelvet, amin eddig csak kacsintások közepette suttogott a színpad.  A megszokott társadalomkritikai sorminták itt eggyel továbblépnek.

Takács Nóra Diána nem véletlenül végzett zenés színész-osztályban, és bár azóta az Örkény Színház társulati tagja, a muzsikának mindig is fontos szerepe van az életében és a pályáján is.

Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.

Többhangú kritika Gubán Mária és Urbán Balázs kommentárjával Amikor megszületett a megegyezés az Örkény Színház és Térey János között a Lót – Szodomában kövérebb a fű megírásáról és bemutatásáról, senki sem sejthette, hogy az író utolsó munkája lesz ez. A haláleset máig nehezen felfogható váratlansága miatt kézenfekvőnek tűnhet a kérdés, hogy vajon a bemutatott szöveg […]

Az osztrák Elfriede Jelinek egyike a „legkényelmetlenebb” kortárs, német nyelven író alkotóknak. Kényelmetlen, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekről általában hallgatni szeretnénk. Bűntudatból, képmutatásból, érdektelenségből vagy éppen félelemből – de hallgatunk. Jelinek viszont beszél. Ömlik belőle a szó; megállíthatatlanul, visszafojthatatlanul zúdul belőle a szövegáradat azokról a témákról, amelyekről jobb lenne nem beszélni, amelyeket jobb lenne elfelejteni. […]

Már a cím és a bemutató előtti napokban nyilvánosságra került videórészlet alapján sejteni lehetett, hogy ez egy olyan előadás lesz, amelyről sokat fognak beszélni, és amely erősen meg fogja osztani a közönséget.

A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Kelemen Kristóf: MEGFIGYELŐK; Székely Csaba: 10 A legjobb előadás: 10 (Radnóti Színház, rendezte: Sebestyén Aba) A legjobb rendezés: A PLATONOV (Katona József Színház, rendezte: Székely Kriszta) A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CHICAGO (székesfehérvári Vörösmarty Színház, rendezte: Horváth Csaba) A legjobb független előadás: MEGFIGYELŐK (Trafó Kortárs Művészetek Háza, rendezte: Kelemen Kristóf) […]

Elképesztően nehéz feladatot kell Zsigmond Emőkének teljesíteni: egyszerre kell erősen jelen lennie és láthatatlannak maradnia, úgy kell háttérbe húzódnia, hogy egyetlen pillanatra se szűnjön meg ottlétének súlyos, nyugtalanító érzete.

Amikor megkaptam a felkérést, hogy tekintsem át a magyar színházi alkotók úgynevezett középgenerációjának helyzetét, először elolvastam a több mint három évtizede megjelent, hasonló tematikájú összegzésemet („Rendezőgondok”, Színház, 1987/5). Meglepett, hogy számos olyan jelenség él ma is, amely akkor jellemezte a színházi viszonyokat – ha nem is változatlan mértékben és módon.