Napról napra

Vajon én, aki ezt a cikket írom, hogyan és milyen mértékben vagyok felelős Rózsa Milán haláláért?

Azt is tünetértékűnek vélem, hogy mindössze két nagyszínpadi produkciót láthattunk (…). Arra utal ez, hogy a magyar dráma főképp kis termekben, stúdióterekben kerül színre…

Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.

Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.

De vannak humoros pillanatok is. Keserédes, bús, felszabadító irónia.

A téma, hogy úgy mondjam, ideális…

A rasszizmus az, ami mindent legyőz.

…történet nincs, csak az egykor a történetre kitalált színészet, amely alig tud valamennyit közvetíteni egy XXI. századi szövegből.