Erős kontrasztot képez, ahogy a két különböző rendező ugyanannak a szerzőnek a talán kissé giccs-gyanús szövegeihez nyúl.
A vígszínházi legújabb Istenítéletnek van egy kivételes jellegzetessége: elkészült a bemutatóra. Teljesen. Van eleje, közepe, vége…
Mielőtt újra végignéztem a szemle előadásait, örültem a válogatás igényességének. Erről most sem gondolok mást. Néhány ponton voltak kételyeim, most is vannak. Nem pontosan ugyanott.
…minél nagyobb Falstaff hasa, annál kisebb az előadás önbizalma.
Mohácsi István egy mai magyar francia típusú bohózatot írt – egy feydeau-i sex-farce-ot.
Ahogy a Béres Attila rendezte előadás is az, vagyis szép, emellett rendkívül őszinte és sallangmentes is, bár egy árnyalattal, és talán éppen a zene olykor tompító hatása miatt, visszafogottabb magánál a drámánál.
Rendkívül elszánt ínyencnek kell lennie annak a német, francia vagy angol vendégnek, aki meghallgat egy olasz bel canto operát egy finnugor nyelven.
A harsány látvány- és hangzásvilágban elvész az intimitás, az aprólékos, pontos jelentésképzés és játék, „bulvarizálódik” a mondanivaló.
