Mikor a színpadra ért, arra gondoltam, tipikus huszadik századi énelbeszélő. És megint utólag: kafkai, de nem csak. Az a szürkésen átlátszó irodista, akinek irodalmi műben kell szerepelnie ahhoz, hogy valaki végre észrevegye, és ha ez megtörténik, szinte mindenki úgy érzi, hogy tulajdonképpen a saját tükörképét látja.
Hú, de rossz most Polgár Csaba. Nem úgy rossz, hogy mit is művel, hanem ahogy kiment az előadás alól a világ, a friss hatás, a tét meg az izgalom, ki ne mondd, a politika, ő mintha megakadt volna a levegőben. Azt játssza, hogy hogyan is játszotta, amikor mindez még friss volt, amikor elismerően bólintott az…
Azt is tünetértékűnek vélem, hogy mindössze két nagyszínpadi produkciót láthattunk (…). Arra utal ez, hogy a magyar dráma főképp kis termekben, stúdióterekben kerül színre…
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.
Az előadás első fél órája csupa ígéretes kezdet: csak találgatni lehet, hogy a szárazabb, indulatosabb, (aktuál)politizálóbb, vagy a játékosabb, teátrálisabb, a zenei hatásokra sokat építő, stilizáltabb forma és tartalom, esetleg a kettő integrálása felé tart a játék.
A második felvonás hirtelen félbeszakad, és egy másik világ, Tatárszentgyörgy jelenik meg a színpadon.
A Szputnyikkal együtt vetett kotta is szárba szökken, az most hallható.
Létrehoztuk, amit akartunk, na és akkor most hogyan tovább?
