Napról napra

Tiszta és átlátszó az egész, mint egy pohár friss víz.

…felfénylik az az egyszerű igazság, hogy…

…a szövegre kezdünk összpontosítani, fókuszálni, látjuk a szöveget mondó embereket és az embereket körülvevő teret, a tér azonban semmi másra nem jó, csak arra, hogy a szöveghez vezessen vissza bennünket.

A súlyos és mégis élvezetes előadás a Katona újabb érájának egyik legizgalmasabb, legmonstruózusabb vállalkozása.

A magyar színházban régóta (egyed)uralkodó fogalom a reprezentáció, pontosabban az a jelenség, amikor a színpadra kerülő jelek, testek valami másra, tehát egy szerepre utalnak, nem pusztán és főleg nem elsősorban önmagukra.

A Lúzerben egyszerre akartam megmutatni a reménytelen magányt és a bornírt megalkuvást.

A Krétakör a kortárs magyar színházban az elsők között ismerte fel, hogy a hagyományos kőszínházakban üldögélő közönség lassan elöregszik…

A sokat markolás a történeti szálat is – jó értelemben vett – tanmesévé teszi, de a rendezés mellett az írást is magára vállaló Schilling Árpádnak valószínűleg éppen ez volt a szándéka: vitaalapnak szánta, nem cizellált drámai-irodalmi alkotásnak.

Olyan ez a délután, mint egy kakaós csiga: a legtocsogósabb a közepe.

Ma kizárólag klikkek vannak, és ennek megfelelően beszélnek az előadásokról. Elég hamar jutottunk ide a rendszerváltás után.

Formailag mindhárom rész saját médiumának jellemzőire helyezi a hangsúlyt.

Lehet, hogy túlbecsültük a sorok között olvasás – a szöveg alatti áthallás – szolidaritásképző erejét?