Sardar Tagirovsky ezúttal a verőfényes Chioggiába kalauzol minket, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban pedig úgy elevenedik meg Goldoni világa, hogy nemcsak a színészek, de mi magunk is otthonosan mozgunk benne: kedves ismerőseink ezek a figurák, egy arc a szomszédból, az ágy másik oldaláról vagy éppen abból a bizonyos görbe tükörből.
Az őszi termésből 2017. december elején négynapos miniévad szerveződött, amely a többnyire esetlegesen szervezett vendégjátékok mellett a másik „mesterségesen természetes” alkalom arra, hogy a társulat az állandó közönségén kívüli kíváncsi szemeknek is megmutassa önmagát. Itt még a kritikus is szívesen látott, sőt invitált vendég, bár ez alighanem csak a hazai szakma ellenséges beidegződései felől tűnik…
Mit kellett feltétlenül látni az elmúlt évad(ok)ban a határon túli magyar színházban? Mi látható Budapestről, és kell-e foglalkoznunk azzal, ami nem? Merre tartanak ezek a társulatok, min múlik, hogy egyesek felívelni, mások stagnálni látszanak? KÖLLŐ KATA kolozsvári kritikussal, a Szabadság című napilap szerkesztőjével, KOVÁCS DEZSŐ kritikussal, az art7.hu művészeti portál főszerkesztőjével, a 2017-es POSZT egyik…
A POSZT-on a tapasztalatok szerint, csupán két társulat – a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi – rúghat labdába. Marad a kisvárdai fesztivál, amely viszont lassan kifullad. Hiányzik tehát a megmérettetés lehetősége.
A Zongota ugyanis műfajilag a mozgásszínház, jellegét tekintve pedig a némafilm eszközeivel operál.
Lehet, hogy már korszerűtlen ezt gondolni, hiszen a színház valóban performatívabb lett. Ugyanakkor mostanában többször hallom, hogy egyesek mindinkább térnek vissza a klasszikusokhoz: szerzőkhöz, játékmódokhoz. Színészként persze azt is meg kell oldani, hogy itt is és ott is legyek.
Románia két emblematikus, ám színházesztétikájában és látásmódjában két igen különböző világot megjelenítő rendezője mutatkozott be.
A Kisvárdai Fesztivál természetesen ma is a határon túli magyar színházak fesztiválja, akárhogy is nevezik.
…mindkét előadás reflektál a színész komédiás voltára, használ commedia dell’arte elemeket, szóvicceket, mesésen elrajzolt karaktereket és mindezeknek megfelelően: egyszerre vulgáris és fennkölt.
E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv.
