„Ó, még egy Shakespeare” helyett egyből harminchét, de nem csak úgy biztonságosan manőverezve, hanem egyből műrepülésben – az első három rész alapján legalábbis nyugodtan kijelenthetem ezt.
…Othello azt a mindenkori kívülállót testesíti meg, akit valamilyen kicsinyes oknál fogva megbélyegeznek, elítélnek és ellehetetlenítenek; akit nem engednek beilleszkedni a társadalomba; aki tökéletes célpontot jelent a közösség számára a felgyülemlett frusztráció, düh és tehetetlenség levezetésére.
Angol színházi körökben él egy anekdota arról, hogy a legmegrázóbb katasztrófát követő napon már kopogtat egy drámaíró a londoni nemzeti színház dramaturgjának az irodája ajtaján: „Van erről egy darabom!” Valóban, a szakma híres arról, hogy gyorsan reagál a világ eseményeire, és a színház által biztosított társadalmi és politikai fórumot használja arra, hogy fontos, a közösséget […]
Augusztus 31-én a Trafóban lesz a 15. Lábán-díj és a 2. Halász Péter-díj átadója. Ez utóbbi elismerés célja a magyar színház kísérletező, műfaji határokat átlépő hagyományának erősítése. A díj koncepciójának megfogalmazásakor a kurátorok számára fontos volt a kő- és független színház között hagyományosan tételezett határ figyelmen kívül hagyása, amely esztétikai értelemben gyakorta nehezen megragadható. Az […]
Shakespeare II. Richárdja nem a legismertebb angol dráma, és többnyire ritkán játsszák a színházak. Ha már Shakespeare, akkor vagy egy nagytragédia, vagy egy könnyedebb komédia. Ha már történelmi dráma, akkor a III. Richárd. Esetleg valamelyik Henrik. Pedig a II. Richárd épp azt mutatja meg, hogyan csúszik be a tragikum a történelmi színpadra, és hogyan lesz […]
…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.
A Pécsi Balett Budapesten vendégszereplő két repertoárdarabja kicsit olyan, mint a bögrés sütemény. Mindenből van benne egy mérővel, az összetevők ott vannak a spájzban, még finom is tud lenni, de az ember mégsem ezt tenné az ünnepi asztalra.
Már a cím és a bemutató előtti napokban nyilvánosságra került videórészlet alapján sejteni lehetett, hogy ez egy olyan előadás lesz, amelyről sokat fognak beszélni, és amely erősen meg fogja osztani a közönséget.
Aki pedig egyszerre próbál együttműködni e hatalommal, ugyanakkor megőrizni elveit és függetlenségét – legyen az Izabella, bátyja megmentése érdekében, vagy Jan Klata az egyik legnagyobb lengyel állami színház élén –, nagy eséllyel vesztesen kerül ki a helyzetből.
Ezekkel a talányokkal, kérdésekkel, dilemmákkal a grúz bemutató keveset törődik. Dimitri Khvtisiashvili rendezése nem az egyes szereplők érzelmeit, hanem a fiatalok érzéseinek heves, nemigen kontrollált, sokszor önmaguk számára sem tisztázott kavargását ábrázolja.
A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz.
Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.
