Napról napra

Ezekkel a talányokkal, kérdésekkel, dilemmákkal a grúz bemutató keveset törődik. Dimitri Khvtisiashvili rendezése nem az egyes szereplők érzelmeit, hanem a fiatalok érzéseinek heves, nemigen kontrollált, sokszor önmaguk számára sem tisztázott kavargását ábrázolja.

A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz.

A velencei kalmár kétes kimenetelű kognitív disszonancia redukció kísérlet a csoportközi előítéletekről, ami elnézve a világot, egy darabig nem lesz idejétmúlt. Mivel színdarabnak közel sem hibátlan alapanyag (meglehet, tán semmi nem hibátlan), átíródott.

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Ha itt valamiért el kellett volna hagynom a nézőteret, akkor azzal az érzéssel távoztam volta, hogy az évad egy fontos produkciójáról maradok le.

A világirodalom két legismertebb szerelmesének tragédiáját meglehetős kézügyességgel nagyították Dóm térnyi méretűre a Szegedi Szabadtéri Játékok újabb Shakespeare-bemutatóján.

Mindig különös és embert próbáló élmény a határainkon való átlépés. Mikó Dávid Transz és Juhász Kata Keresztvíz című koreográfiája a Bethlen Téri Színházban megmutatja, mennyire más, amikor mi magunk tesszük, mint amikor mások.

Minden kornak és helynek megvan a maga III. Richárdja, és mindig olyan, amilyet érdemel: ezt a legújabbat, Andrei Şerbanét a Radnótiban mind tökéletesen ismerjük.

Ezeknek az előadásoknak – még akkor is, ha alig-félházak előtt játszották őket – volt létjogosultsága. Egységes színvonalat képviselnek, és egyértelmű esélyt, hogy felkeltsék az érdeklődést a magyar színházművészet iránt.

A színpad közepén félig elsüllyedt, hatalmas Shakespeare-fej. Ki- és bejáratként hasznosított, hosszúkás szájnyílása a görög komikus maszkokat juttatja eszembe, aztán éjfél körül hitetlenkedve méregetem: a bárd mintha rémült sikolyra nyitná a száját.

Feltámad és újjászületik, aki és ami feltámadhat és újjászülethet, de a jelen nyitottsága, a fiatalok frigye csupán kétséges másolata a múlt harmóniájának, az újrakezdés az ujjongás mellett csupa szorongás, és két végleges halottat már sosem kap vissza az élet.