Napról napra

…a humor még mindig lehetett volna az a fegyver, amely sikerrel megmenti ezt az előadást.

Kevés, ami bizonyossággal most kimondható. Talán Zsótér elunta a színházat.

A Római tragédiák egy új valóság kezdete a színházban. Ahogy egy kritikus a fesztiválon jellemezte: XXII. századi színház.

A kevéssé biztató kezdetek – Augusztus Oklahomában, A nő vágya – után nagy dobással rukkol ki a Vígszínház: az Othello igen jelentős, a közönséget nagy élménnyel gazdagító előadás.

A szerepösszevonások is érzékeltetik, bárki játszhat itt bárkit.

Koršunovas rendezése színház a színházban; itt azt játsszák, hogy magukkal szembesülve játsszák a magával szembesülő Hamlet rémképeit.

Koncepciózus változás készülődik a Vígben, vagy csupán kis egzotikum kerül a repertoárra?

A kontemporaneitás, a saját korával való együttélés fájdalmasan hiányzik a mai orosz színházból. És a társadalomból is.

Pontosan jár Korsunovas órája, de nem úgy, mint a miénk: hol megáll, hol szaporán ketyeg – kizökkent idő hajtja.

Ha valaki kiment a Globe-ban sörért, nem veszítette el a fonalat.

És míg Brook a szerelmet alapvetően retrospektív nézőpontból mutatta fel, egy nappal később a Gyulai Várszínház falai között éppen történik a szerelem.

Efezusban a szex az élet mozgatórugója: azért gyűlt össze ennyi ember a színpadon, hogy a kilencvenedik percre nagyjából mindenki meglegyen mindenkinek.