Napról napra

„Ez csak színház”, sugallja a befejezés, de lehetne akár a mi életünk is.

Koršunovas előadásában a másik megértésének teljes hiánya atrocitásokhoz és súlyos egzisztenciális válságokhoz vezet.

…nem (…) az egyes ars poeticák felsőbbrendűségről szól, hanem az életre, a boldogságra való képességről vagy képtelenségről…

A súlyos szituációhoz mindig hozzákeveredik valami olyan gesztus, amivel Arkagyina egoizmusa kerül az előtérbe. Meglehet, hogy amit hibának lát a kritikus, az maga a koncepció.

Kiss Csaba kívülről rendelt a darabhoz egy alaposan átgondolt, korszerű és érdekes megoldási képletet, Rusznyák Gábor pedig sokkal inkább a darabból kiindulva igyekezett az előadást mának szólóvá is tenni.

A meghívott előadások csaknem fele ugyanis részben-egészben magáról a színházról gondolkodott és gondolkodtatott: hol vannak és hol lehetnek a színház határai, és el lehet-e tüntetni őket? 

Mint a hányatott sorsú színház ritka, kegyelmi periódusaiban, színészóriások játszanak most együtt a Nemzeti színpadán.

A gond csak az, hogy célközönségként nem emberek, hanem a baromfitelepek lakói vannak belőve…

Juhász Anikó sohasem szerepet vagy koreográfiát tanít be alkotótársként tisztelt előadóinak…

Vesztenivalójuk nincs, hiszen legfeljebb zöld, vagy művészet születhet a közösülésekből.

A válogatás körüli vita úgy hozzátartozik a Színházi Találkozóhoz, mint a napsütés a májushoz.

Együtt vagyunk, egy budapesti lakásban, színház van egy talált térben.