(…) az alcímek utalásai alapján – Szabadka, Szeged, Európa –, továbbá a trilógia koprodukciós volta miatt elsősorban arra számítottam, hogy bizonyos kérdések – nemzeti identitás, magyarságtudat, Európához való viszonyunk stb. – más és más nézőpontból való megjelenítése fog az előadások középpontjában állni, hogy a három helynév térbeli elmozdulást, nézőpontváltást, esetleg egy táguló keretet fog jelenteni…
Három férfiszínész Csehov Három nővérének címszerepében – a Haumann–Márkus–Körmendi-trojka négy évtizeddel ezelőtt már lelőtte ezt a poént. A Kosztolányi Dezső Színház színészei, a Mészáros–Kucsov–Búbos-trió azonban nem öltözött női ruhába, nem torzította nőiesre a hangját, nem használt parodisztikus stíluselemeket. A klasszikus paródia-értelmezésre maga a végtelenül minimalista színpadkép sem csábít, a nyugtalanító zenés felütés (Erős Ervin és…
BÉRES MÁRTA hosszú ideig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egyik alapembere volt, nemrég szabadúszó lett, azóta többet dolgozik szerb társulatokkal is. Újvidéken az Anna Karenina című előadás előtt beszélgetett vele PROICS LILLA.
A címben foglalt három fogalommal írható le a Kosztolányi Dezső Színház folyó évadának első három előadása, de a magát kísérletező színházként meghatározó szabadkai teátrum és végső soron a teljes vajdasági magyar közösség jelen állapota is. A KDSZ ötfős állandó társulatát az előző évadban hárman elhagyták, és a csapatot a huszonötödik évad kezdetére is csupán egy…
Elsőre magam is meglepőnek találtam, hogy Urbán András Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című drámáját viszi színre saját színházában. Hiszen mind Urbántól, mind az általa igazgatott Kosztolányi Dezső Színháztól távol áll a klasszikus értelemben vett szórakoztatóipar, amit az előadás színlapján szereplő meghatározás, tudniillik a „bohózat” sugall, de még a társadalmi szatírának az a könnyedebb, sokszor hahotázásra…
Míg Urbán a tőle megszokott in-yer-face stílusban, bár önmagához képest is extrém kulcsban alkot, Lénárd a királydráma-adaptációk klasszikus modernizáló nyelvezetével kísérletezik.[2] Figyelmünket inkább a tematikus összecsengések ragadhatják meg, pontosabban a kisebbségi, marginalizált csoportok felé fordulás.
Ha Szabadkára novemberben köd borul, biztos jele az annak, hogy kezdődik a Desiré Fesztivál. Így van ez már „emberemlékezet” óta, állítják a régi motorosok, akik immár kilenc éve részesei az Urbán András nevével fémjelzett nemzetközi kortárs színművészeti fesztiválnak.
Kedvenc, kíméletlen balkáni kulturális randevúnkon idén is akadt bőven poszt-dramatikus színház, poszt-jugoszláv avantgárd, társadalom- és színházelméleti elő-szeminárium, multikulturális káromkodás és burek a fesztiválkocsmában, halászlé és tó Palicson. A Desiré fesztivál, az egyik legfontosabb nemzetközi regionális kortárs színházi szemle Szabadkán, idén a határokkal foglalkozott. Borderline alcímmel hirdették.
Az előadásból nem derül ki, hogy kinek a nevében – a magyarok által vagy ellenében – épül fel ez az erőszak-labirintus, nem választható el egymástól nemzeti szenvedés és nemzeti önsajnálat. Igaz, maga a kérdés sincs feltéve.
Az előadás olyan, mint egy ismeretlen nyelven írott képes szótár, amit hol érdeklődve, hol elborzadva, legtöbbször mégis értetlenül lapozgatunk…
